„Egyszer az életben fel kell menni a Kilimandzsáróra!” – ez a kijelentés egy réges-régi síelés közben hangzott el, egy alkalmi ismerősöm mondta nagyképűen, és már akkor sejtettem, hogy a mondat roppant jó, és szimbolikus értékkel bír. Az ismerős ugyan konkrétan Afrika legmagasabb csúcsára gondolt, de – ha nem is vágtam vissza rögtön, mert sokszor lépcsőházi gondolkodó vagyok –, azonnal eszembe jutott, hogy például a Háború és béke vagy Thomas Manntól a József és testvérei szintén a legmagasabb hegycsúcsok közé tartozik, ha nem is a hegymászás, hanem az irodalom szempontjából.

„Hát már a kis Pósi is hatvanéves!” – kezdte kedvesen és tréfásan születésnapi köszöntőjét Kabdebó Lóránt, a tavaly elhunyt irodalomtörténész az írószövetségben tizenöt évvel ezelőtt. Fentiekből következik, hogy a kis Pósi, vagyis Pósa Zoltán Csaba költő, író – sőt legújabban drámaíró! –, idén szeptember hatodikán betölti a hetvenötödik életévét is. Közhely, hogy az idő rohan, és minél idősebbek vagyunk, annál inkább megmaradnak bennünk a régi mondatok, szavak, ízek, illatok és hangulatok akár a francia író, Proust regényében, ám Pósára mindig úgy gondoltunk, mint örökifjú emberre, az irodalom vagány fenegyerekére, aki kisfiús arcával, örökké mosolygós tekintetével tényleg egy, a fejét állandóan huncutságon törő tinédzserre hasonlít.

Ilyen huncutságok történtek a debreceni diákévek alatt, vagy abban az NDK-beli nyári táborban, mikor újságpapírral kitömött fényképezőgép tokot akasztottak a Lenin szobor nyakába. De bizonyos fokig ez a vidámság csupán külcsín, máz, hiszen Pósa Zoltánt szüleitől örökölt – és saját tapasztalatai alapján tanult! – református ellenzékisége miatt hosszú időre parkoló pályára tették: hiába volt tehetsége átütő, az elvtársak, az akkori politikai vezetés nem engedte őt „labdába rúgni.” Valószínűleg megbocsátották volna az ifjúkori botlásokat, a gyerekesnek mondható fényképezőgépes ötletet, ha nem hangoztatja és írja le úton-útfélen mennyire utálja és megveti a kommunistákat. Így aztán némileg érthetetlen és a hatalom felületességére utal, hogy első regénye az Ama tőrök mégis megjelenhetett öt évvel a rendszerváltozás előtt, 1985-ben.

Pósa sokat várt erre a megjelenésre, hiszen már 1976-ban, huszonnyolc esztendős korára megírta, s hiába látott napvilágot számos kritikája, költeménye – például a híres-hírhedt VER(S)ZIÓK című avantgárd antológiában –, a könyvét csak nem adták ki.

Van magyarázat rá. Teljesen egyértelmű ugyanis, hogy Pósa főhősét, a debreceni egyetemi színpad rendezőjét, a regénybeli Munkácsy Tibit a roppant tehetséges, ám fiatalon elhunyt Paál Istvánról mintázta, aki egyáltalán nem volt a rendszer kegyeltje, és természetesen ez a megállapítás fordítva is igaz. Ráadásul a regénybeli párttitkár a legantipatikusabb figura (csőrös-halszerű feje van), az egyetemi színpad színészei, no meg Pósa hasonmása, a fiatal újságíró (Krajcs Albert) pedig olyan „elveszett és csellengő” hősök, akiknek egy jobb korban minden bizonnyal karrier és kényelmes polgári élet lett volna osztályrészük. De mint emlékszünk, a korbeli vicc szerint az értelmiség előtt két út állt a szocializmusban, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan!

Azt gondolhatnánk, hogy innen már kényelmes ösvény vezet az Everestek felé, de nem így történt. Talán közre játszhatott ebben Zoltán súlyos betegsége is, melynek történetét jóval később, a Seminoma, avagy kórház a város közepén című kétkötetes regényében írta meg, korabeli jegyzeteire támaszkodva. És itt meg kell állnunk egy pillanatra az életmű ismertetésében, mert a betegség testi-lelki kínjait és az el nem ismertség lelki gyötrelmeit élete során mindvégig megkönnyítette jóban-rosszban mellette álló, imádott felesége, a már első regényeiben és verseiben feltűnő, sok esetben Kékszárnyú Mártaként aposztrofált Barna Márta. Ritka szerelem az övék. Hasonló a Pósa Zoltán kedvenc könyvében, Bulgakov Mester és Margaritájában leírtakkal: „Ki állította, hogy nincs a földön igaz, hűséges, örök szerelem? Megérdemli, hogy kitépjék a hazug nyelvét! Utánam, olvasó, csak énutánam, majd én mutatok neked ilyen szerelmet!”

Pósa legszebben a Mediterrán Tintaburában mutatja be örök szerelmét:

„...partra úszok...belém költözött a béke... vár a segítőm. Kamaszképű, karcsú, csecsemősen mosolygó, porcelánhomlokú hajadon vezeti a lánycsoportot. Boldog sejtelem, jaj, csak Márta legyen. Nem is lehet más. Kitörlöm szememből a vízcsöppeket, s hallom, a versét énekli...

Mellé érek, látásom visszanyertem. Ő az.”

Az örök szerelem, Barna Márta, idén áprilisban eltávozott a földi létből. Ha nem lenne ennyire friss Pósa Zoltán sebe, akkor természetesen nem kellene ennyi ideig elidőznünk ennél az eseménynél, de a majd’ ötven évnyi közös élet önmagában is nyomós érv lenne a megemlékezésre. Arról nem beszélve, hogy jómagam szintén ismertem Mártát, sokszor megfordultam Pósáék gazdagréti otthonában – egy alkalommal még balatonföldvári nyaralójukban is –, testközelből figyelhettem meg a két ember egymást kiegészítő életét, hallgathattam Zoli szenvedélyes kifakadásait, ha igazságérzetét valamilyen esemény, vagy valakinek a nyilatkozata felháborította és mellette Márta megnyugtató, derűs egyéniségét.

Visszatérve a művekhez, az 1990-ben napvilágot látott, Hernádi Gyuláról szóló monográfiája után Zoltánnak több kisregénye is megjelent, többek között a teljesen avantgárd Menekülés négy sávon, majd az igazi magas hegy: az Aranykori tekercsek.

„Hasonlóan a maga korában szinte ismeretlen Ulysseshez, Pósa regény is csak vargabetűkkel tört utat a magyar irodalomban, annak ellenére, hogy a hivatalos irodalomkritika folyamatosan hiányolja a hatvanas-hetvenes éveket bemutató „nagy” műveket, másfelől Pósa a liberális mainstreamtől eltérően formailag nem csak a szójátékokra a minél meghökkentőbb szókapcsolatok, mondatszerkezetek leírására teszi a hangsúlyt. (Van ilyenekből is azért bőven a Pósa-prózában, csak a különbség az, hogy ezek a megoldások nála mindig eredetiek, saját „találmányok” és nem úgy nevezett „vendégszövegek”.) Tartalmilag sem azonosul a ma divatos pornográf, vagy ne adj’isten homoszexuális részletekben tobzódó pályatársak műveivel. Pósa lehetőleg még az obszcén szavakat is kerüli, a vajdasági Gion Nándorhoz hasonlóan, nem vulgaritásával akar lenyűgözni.”

A Pósa Zoltán, akinek nyitott könyv az élete című monográfiámban írtam a fenti sorokat, és meg kell jegyeznem, hogy szerzőnk nem álszent és prűd alkotó, nála is előfordulnak „tizennyolcas karikás” megjegyzések, ám ezeket inkább a szereplők mondják, s beszédmódjukkal őket jellemzi.

A mű címe az elveszett aranykorra utal, ám ez nyilván ironikus, hiszen a hatvanas-hetvenes évek egyáltalán nem volt aranykor, legfeljebb azért, mert a szerző és regénybeli alteregója, Szép Barna Zoltán akkor volt fiatal. Azonfelül pedig azért, mert „Pósa pontosan tudja, hogy ’56 rövidke két hetéből bomlott volna ki az igazi aranykor, ezért szenved a hatvanas-hetvenes évektől, amikor az egyetemi lét már nem direkten, szájbarágósan volt diktatórikus, úgy, ahogy a mindennapok élete sem. A diktatúra sokkal ravaszabban volt jelen, de jelen volt. A »tekercsek« főszereplője, Szép Barna Zoltán tanársegéd elő akarja adni a Hernádi Gyula Száraz barokk című novellájából készült színielőadást, az eredeti utalásos szöveget alaposan konkretizálva.” (Pósa Zoltán, akinek nyitott könyv az élete.)

Így kezdődik a nagyregény, melyben a hagyományos elbeszélő stílusában megírt hosszabb részletek mellett számos szürreális jelenet is szerepel. Igazi avantgárd (vagy neovanatgárd?) műalkotás.

Ám Pósa a már említett Gion Nándorhoz hasonlóan ráébredt, hogy a magyar írónak a nemzete felé is van bizonyos felelőssége – ha már Magyarországra dob ki valakit a sors –, és a realista szövegek jobban eljutnak az olvasóhoz, könnyebben elérnek a szívéhez, mint a szürreálisak. Így aztán az új évezred tízes éveitől kezdve már hagyományos stílusban megalkotott műveket olvashattunk tőle, ilyenek a már említett Seminoma, avagy kórház a város közepén mellett – a teljesség igénye nélkül –, a Hűséges szökés és hűtlen visszatérés című két kötetes nagyregény, Az ezerkettedik, avagy az első éjszaka, a Péterek és Júdások című elbeszélés-kötet és legújabban a dráma, a Pirosba hajol a félelem. És a Trianon című vers- és esszé”gyűjteményről” nem is beszéltünk. Ebben – és sok más művében – már direkten is politizál, ám állásfoglalását mindig a magyarság sorsa iránti félelem determinálja. A Merlin ébresztése Balatonföldváron című esszéjében egészen lírai módon:

„Megvédik a Balatont és Földvárt a modernizmus kóklereitől, a környezetrombolóktól, és újra eljő a hunok, a kelták és a magyarok virágkora, a kelta Földvár, Avalon, de mindenekelőtt Merlin föltámadása. S ha megóvjuk a világot, hazánkat, Földvárt, az emberi környezetet, méltóvá válunk az Excaliburra is.”

Úgy legyen. A hetvenöt esztendős Pósa Zoltán – harminchét önálló kötet és nagyjából százhúsz, egyéb kötetben való megjelenés fűződik a nevéhez –, gyászol, de nem adja fel. Tizenkét kilót fogyott, de most is ír, dolgozik. Ha minden igaz, jövőre jelenik meg Önreflexiók (1967 – 1973, avagy Vaskori tekercsek a remény országából című kötete a Püski Kiadónál, és készül az Önreflexiók második része Barna Márta, az igaz szerelem regénye – Életem nadírja címmel.

Pósa Zoltán az iei év áprilisa, áldott emlékű felesége halála óta már nem viseli örökké mosolygós, kisfiús arcát. De a munka, az írás, fia, Máté és unokái talán gyógyírt hoznak majd a sebére. Mi, olvasók, pedig várjuk az újabb nagy műveket, bámuljuk az alpinistát, aki immár egyedül, Márta segítsége nélkül kénytelen megmászni a nagy hegyeket.

Szorítunk neki.