Később, ahogy öregszik, úgy lesz egyre válogatósabb. Egyes könyvevők már csak metafizikai műveket fogyasztanak, míg mások fizikai, pontosabban természettudományos tartalmúakat, megint mások ezermesterré szeretnének válni a könyvek által, ám utóbbi hiú próbálkozás, az ifjabb nemzedék hasonló célból már az internetet böngészi.

És van olyan könyvevő, akinek a szépirodalom a kedvenc csemegéje. Fura egy ízlés, annyi szent! Az ilyen típusú könyvevőnek már a külseje is más. Morfológiailag különbözik. Lassan sétál az utcákon – leginkább a körút környékén, mert ott több az antikvárium és a könyvesbolt –, meggörbíti a hátát, felhúzza a szárnyait. Ekkor egészen hasonlít ahhoz a bagolyhoz, mely Pallasz Athéné kedves madara és a bölcsességet jelképezi. De a könyvevő nem bölcs. Sőt, ha zsákmányt pillant meg, egészen elveszíti a fejét, elfelejt mindent, azt is, hogy hol van éppen. Csak a kiszemelt könyvre bír koncentrálni. Alig várja, hogy lecsapjon rá! Többek között ezért is kell vigyáznunk vele. Ha beeresztjük a lakásunkba például, akkor képes pillanatok alatt egész polcnyi zsákmányt felzabálni! Ezzel természetesen elárultuk, hogy mi is könyvevők vagyunk, csak mi tartalékolunk télire. Olyan pancser-lúzer hangya típusú könyvevők lennénk, az igazi könyvevő viszont inkább tücsök. Szemérmesen hegedül nekünk, muzsikájával behálóz, zenéje belepi a rendelkezésére álló teret, s mikor már egészen elandalodtunk, akkor szippantja be a könyveket félelmetes sebességgel.

Mire magunkhoz tértünk, üres a lakás, ő pedig jóllakottan szundít az egyik sarokban. Bagolyszemei le-lecsukódnak, szólni hozzá ilyenkor nem érdemes, sőt, kifejezetten veszélyes, mert ijedtében ránk böfögheti a meg nem emésztett, gyomornedvvel átitatott nyálkás-bűzös regényeket, mosakodhatunk ítéletnapig, a ragacsos máz többé nem jön le rólunk.

Egy ilyen könyvevő lépett be lakásomba a minap, lábtörlés nélkül, szárnyát suhogtatva.

– Nézzük, mi van?! – rikoltotta nem annyira bagoly-, hanem inkább vércsehangon, könyvtáramat szemlélve. Igazság szerint már nem férnek el a polcokon, s hiába ajándékozok el egyet-kettőt, ha azonnal hat másik ugrik a helyébe. A sajátját meg nem szívesen falja fel az ember... Arra gondoltam, kihívok egy szakembert, hátha még egy kis pénzt is látok a dologból. Arra nem számítottam, hogy egy vércse érkezik. És fitymál, egyre csak fitymál.

– Szépirodalom? – húzta el a száját a könyvevő. Semmi fantasy meg sci-fi? Na jó, látom, van néhány történelmi regény. Ezeket megeszem, izé megveszem. – És kivillantotta vércsefogait. Hogy micsodáit?!

Első meglepetésemben meg sem néztem rendesen az arcát, kicsit meg is ijedtem tőle, most viszont, ahogy pipiskedve, madárkarmain lábujjhegyre állva nézelődött, láttam, hogy egészen oroszlánfeje van, akár egy ősrégi asszír démonnak... Nem is vércse... Csak a lábai... Hogy is hívták?

– Sokat nem érnek ezek a biszbaszok – böfögi szemérmetlenül a lény. – Ha ideadja az egészet – mutat körbe a szobámban –, akkor most helyben fizetek húsz rongyot. De elszállítani magának kell – bök mellbe szőrös mancsával a démon.

– Áll az alku?

– Nem is tudom – nyögöm. – Nem vagyok jó a könyvcipelésben. Fiatalon, tudja...

– Nem érdekel – vág közbe, és látom, hogy csurog a nyála. – Kell a húszas vagy nem?

– Megkérdezem a feleségemtől – próbálok időt nyerni, de alig fordulok el, már hallom is a csámcsogást.

– Segíts – török rá az asszonyra a másik szobában, ahol ő gyanútlanul teregetett, amíg én a lénnyel boltoltam. – Már kétpolcnyit befalt!

– Kicsoda? – kérdi ő megdöbbenve.

– Hát ez az izé – mutatok a hátam mögé.

– Ki ne mondd a nevem! – hallom a hörgést a másik szobából. Tényleg, mint egy sivatagi oroszlán!

– Miért, akkor mi van? – nyelvel a feleségem, aki nem szokott megijedni a saját árnyékától, ráadásul menő az asszír mitológiában. Amazonokat megszégyenítő gyorsasággal ugrik elém, miközben ezt kiáltja: – Lamastu vagy, a szülő nők és szoptatós anyák réme! A könyveket csak álcázásból zabálod!

Őrült ordítás a válasz. A démon hirtelen megnő, gyárkémény vállaival szétrobbantja a tetőt, téglák, cserepek, szelemenfák hullnak a fejünkre.
Megragadom a feleségem kezét és kirántom az ajtón. A kertből nézzük, hogyan dől össze minden. Egy élet munkája, szokták mondani közhelyesen. Odakint hideg és köd. Odabent a lény, illetve már nem is odabent, hiszen szétverte a házunkat, feje már a felhők felett, mi csak vércsekaromban végződő madárlábait látjuk. Magamhoz húzom az asszonyt.

– Szép életünk volt – súgom a fülébe. – Nincs semmi baj. Ideje, hogy elpályázzunk.

Ám ekkor csoda történik. A lény egyszerre eltűnik, a házunk pedig ugyanúgy áll a helyén, mint eddig, épen, sértetlenül.

– Csípj meg – mondom a feleségemnek. – Biztosan álmodom.

– Ezen ne múljék – feleli, és jól belém mar.

– Au – nyögök fel halkan, mert még mindig kételkedem abban, hogy megúsztuk a dolgot. A démon látogatását. Akiről azt hittem, hogy simán csak könyvevő... De hová lett vajon? Hangosan is megkérdezem:

– Eltűnt? Mit gondolsz?

Feleségem a fejét rázza. Soha nem volt bőbeszédű...

– Menjünk be inkább, hideg van ideki – mondja.

Bólintok. Félve, óvatoskodva lépünk beljebb. Odabent nyoma sincs a pornak, a lehullott cserepeknek, tégláknak. Ahogy kívül, belül is rendjén van minden. De talán a könyvek! – gondolom, és a polcok felé sandítok.

– Minden a helyén! Ez hogy lehet?

Feleségem válasz helyett megszorítja a kezem, és a sarokba mutat. Ott a gáztűzhely mellett kucorog egy apró lény, talán öklömnyi sincs, de megszólalásig hasonlít a könyvevőre. Apró oroszlánra hasonlító fejét szomorúan tekergeti, és oroszlánkönnyek hullnak a szeméből.

– Mi baj – kérdezem, mert megsajnáltam szegényt, annyira el van kenődve, de csak legyint a szőrös mancsával. Aztán mégis megszólal:

– Hiba volt... hüpp, hüpp... hiba volt...

– Miben volt hiba? – kérdi ezúttal a feleségem, és egy gyűszűnyi pohárkában vizet nyújt neki. A démonka – mert démonnak már nem nevezném –, úgy fogja, akár egy vödör vizet, lassan belekortyol, majd kissé megnyugodva, ezúttal folyamatosan beszélni kezd:

– Rossz volt a program. A mesterséges intelligencia rosszul programozott. Összekeverték az asszírok réme, Lamastu démon tulajdonságait a modern kori könyvevőjével. Az attribútumokat, érted?

– Na, és a ház? Az összerombolt tető, a széthulló falak, a cserepek? – kérdezem csodálkozva.

– Csak egy kísérlet. Egy illúzió, akár az élet – felelte a démonka, és felszívódott.

Sokáig töprengtem aztán azon, hogy most mi van. Hogy mi akkor egy akváriumban ülünk, vagy ha jobban tetszik, úszkálunk, akár a díszhalak, és azt hisszük, hogy a végtelennek tűnő világ idebent az igazi, míg odakintről valakik velünk vagy rajtunk kísérleteznek?
De mivel az élet ugyanúgy ment tovább, mintha semmi sem történt volna, lassanként elfelejtettem ezt a démont, életemnek ezt a furcsa, ijesztő, és teljesen valószerűtlen epizódját. De meg is változtam alaposan. Időnként, főleg úgy hosszú november végi esténként, járom a várost, és ahol az ablakon át bepillantva könyvespolcokat látok, becsöngetek a lakókhoz. Kérek egy kávét vagy teát, és amíg ők a konyhában tüsténkednek, ráérősen elkezdem bezabálni a könyveiket. Könyvevő vagyok, ezt soha nem tagadtam. Manapság ez menő foglalkozás. Csak attól félek néha, hogy összetévesztenek valamilyen ősvilági démonnal. Mert akkor majd mindjárt kiderül a turpisság. A hiba a programban.