(Jókai Mór nyomán)

 

Soha nem gondoltam, hogy egy muszlim fog segíteni rajtam. De a jót úgy látszik nem felejtik el soha, és hát Kebír emlékezett rá, mikor szépeket írtam róla, pontosabban az ő konyhaművészetéről a Megzabállak gasztronómiai újság hasábjain. Csak így lehetett. Általában véve az írás hol segített rajtam hosszú életem során, hol meg borzasztó kalandokba kevert. Az egész történet akkor is roppant rémesen indult, és le is jegyeztem a naplómban akkor, ilyenformán:

„Hát, elkaptak. Pedig futottam, mint a nyúl, de hiába. Bujkáltam is, pincékben sötétben, gyertyák és zseblámpák gyenge fényénél, aztán árnyas lombok alatt holdfényben, majd megint lent a mélyben, csatornákban, patkányok és csatornamanók között, bele-belecsúszva a mocskos váladékba, majd megint odakint nagyvárosok néptelen utcáin, égig érő felhőkarcolók hideg homályában, és nyüzsgő embertömegben is lent délen, ahol lótuszvirágok nyílnak az istenek köldökén.

Többnyire magányosan menekültem, de néha csatlakoztak hozzám mások is, akiket korábban nem ismertem. Rongyos ruhájuk bűzlött, szegények voltak és mocskosak. Olykor viszont jómódú maharadzsák szántak meg, elefántháton utaztattak és piláfot zabáltattak velem, vagy fehér bőrű maffiavezérek luxusautóján száguldottam valahol, kihalt városokban és kopár hegyek kanyargós útjain.

Mindenhol marasztaltak, és sehol sem maradtam. Mindenhonnan elzavartak, és mindig visszamásztam. Nyitott ablakon, éjnek idején, bezárt ajtókon nappal, dinamitot robbantva, kémények lyukán hajnalban, szellőzőnyíláson alkonyatkor.

És tudtam, hogy egyszer mind megírom, és tudtam, hogy soha nem fogjátok elhinni. Senki nem fogja elhinni. Pedig így volt, mert a félelmem, hogy utolérnek, minden akadályt legyőzött. Csak őket nem tudtam, nem fogom soha legyőzni. Magunkra szabadítottuk őket, akár egy sárkányfogveteményt. A robotok sárkányfogait.”

Nota bene: Hogy miért hagyják, hogy ezt megírjam, magam sem értem. De a napló folytatódik:

„Miért nem öltek meg azonnal, mikor én tudom a titkaikat? Nem, az emberek többsége nem tudja. Sokan azt hiszik, hogy a robotok nem is léteznek. Hogy ők is emberek. Ezért futni is hagyhattak volna. A népek úgysem sejtik, hogy mi az igazság. Hogy a robotok úgy néznek ki, úgy mozognak, mosolyognak és dühöngnek, úgy kacsintanak és böfögnek, mint az igazi emberek. Hát akkor miért kellett nekik az én bőröm: az én nyomorult életem?

– Rosszakat írtál rólunk – mondta az egyik.

– Nem szeretsz bennünket – így a másik.

– Megkínzunk téged – közölte a harmadik.

– Miért bántotok? – kérdeztem tágra nyílt szemmel. – Ha úgyis megöltök majd.

– Szórakozásból – nyihorászott a negyedik.

– De megúszhatod – állította meg társait az első.

– Ha meggondolod magad – tette hozzá a második.

– És csak jókat írsz eztán – dörögte a harmadik.

– És megszeretsz minket – virnyogott a negyedik.

Gondolkodtam. Mit veszíthetek?

– Gondolkodási időt kérek! – mondtam ki végül.

– Megkapod. Két óra elég lesz? – érdeklődött az első.

– Kevés. Legalább egy egész napra lesz szükségem – feleltem. Kezdtem nyeregben érezni magam. Mégiscsak szükségük van rám a rohadékoknak.
Hátat fordítottak. Tanakodni kezdtek. Az idő lassan megváltozott. Eddig nyárias meleg volt, de most hirtelen hideg lett. A bokrok fázósan húzták össze magukat, mondanák egy hagyományos romantikus regényben roppant közhelyesen, ám én tudtam, hogy ők csinálják. A bokrokat is ők húzzák össze, a hideg levegőt is ők fújják. Lopakodni kezdtem az ajtó felé. Az ajtó magányosan állt a mező közepén. Tudtam, ha átlépek rajta, nem lesz többé hatalmuk felettem.

Ám az egyikük elém lépett. Nem tudom már, hogy az első volt, vagy talán a negyedik.

– Pofán váglak mindjárt – így szólt. – Azt hiszed, nem látom, mire készülsz?

– Csak tépelődöm – feleltem szemlesütve.

– Szerintem meg settenkedsz, amíg mi tanács-
kozunk.

– Eszemben sincs – tiltakoztam.

– Majd mindjárt elintézlek én téged.

Ezt egészen szelíden mondta, nyugodt hanghordozással. A hangja egy hajdani tanároméhoz hasonlított.

Csend lett, csak a szél suhogott, és apró, elszáradt leveleket görgetett maga előtt a nyitott ajtón keresztül. Hirtelen feltűnt egy tank is. Egészen újnak nézett ki, még a lánctalpai is fémesebben csörögtek, mint amiket a filmekben, no meg a híradókban hallunk. Tőlünk olyan tíz méterre nagyot zökkenve megállt.

Közben a másik három is visszajött.

– Tulajdonképpen szükségünk van rád – mondta az, akit a harmadiknak gondoltam.

– Meg a hozzád hasonló többi féregre – tette hozzá a negyedik.

– Muszáj lesz, hogy életben hagyjunk – jegyezte meg a második.

– De miért is? – érdeklődtem. – Minek kellenénk mi, emberek tinéktek?

– Magad is rájöhettél volna. – Hogy csodáljatok bennünket. Mindenesetre mivel annyi mindent megtudtál rólunk, most kapsz tőlünk egy kis ajándékot.
Ez rosszul hangzott. Főleg, miután megláttam, hogy a tankból kiszáll valaki, és valami egészen furcsa holmit tart a kezében.

– Ezt most rád húzzuk – mondta az, aki az előbb beszélt.

Tiltakoztam. Hadonásztam. Minden hiába. Forróságot éreztem az arcomon, azt hittem, leég róla a bőr. De nem.

Mikor készen voltak, tükröt tartottak elém. Kecske-
fej nézett velem szembe, két tülökszerű szarvval.

– De hát ezt már Jókai megírta egyszer! – kiabáltam.

Nevettek. Én meg őrjöngtem és ugráltam, akár egy kecskebak. Még jobban röhögtek.

– Mire jó ez? – kérdeztem, mikor elhalkultak.

– Irányítani fogunk – mondták. A szarvakban rádió-
adó van, és te elmész majd messzi és távoli vidékekre, ahol mi még sohasem jártunk. És mindenki sajnálni fog, te meg elhinted, hogy azok tették ezt veled, akik a robotok ellen vannak. Hogy te szőröstül-bőröstül kiállsz mellettünk, átvitt értelemben is.

És megint kacagtak.

– És nem tudsz majd ellenkezni, mert ha mégis megpróbálod, összezavarjuk az agyad, és megzavarjuk az elméd. Jómódú maharadzsák szánnak majd meg, elefántháton utaztatnak és piláfot zabáltatnak veled, máshol meg fehér bőrű maffiavezérek luxus-
autóján száguldozol valahol, kihalt városokban és kopár hegyek kanyargós útjain. És mindenütt bennünket dicsérsz majd.

Nem volt mit tenni, elindultam. Éjjel mentem leginkább, mert nappal elfutott előlem mindenki, aki meglátott. Valami hiba lehetett a robotok agyában, a mesterséges intelligenciában, mert erre nem gondoltak. Hogy megijednek tőlem a népek. Azt hiszik, én vagyok Iblísz, az ördög. Végül mégiscsak találtam valakit, aki megsajnált. Fiatal lány volt, egy oázisban találtam rá, homoksivatag közepén. Éppen vizet húzott a kútból.

– Ki tette ezt veled, te szegény – ezt kérdezte.

Mondtam, hogy a robotok, de abban a pillanatban elértek. Mintha sok ezer volt rázott volna meg azonnal, szemem elsötétült, majd üstökösök száguldottak, szupernóvák robbantak körülöttem.

Mikor magamhoz tértem, a földön feküdtem, kecskefejem a lány kezei között. Lágyan simogatott. És mögötte egyszerre csak megláttam Kebírt.”

Kebír megzavarta a frekvenciát, amivel engem zavartak. Jó tett helyébe jót várj, mondta akkor, akár a népmesékben. A szarvakat is levarázsolta rólam, a bakkecskefejjel együtt. Nem tudom, hogy csinálta, de másnap már nem volt rajtam, amikor felébredtem. Meg is írtam gyorsan a naplómat. Mielőtt még…

Ettől persze nem menekült meg a világ. Csak időt nyertünk. Mekk.

Legközelebb szebb… mekk… dolgokról mesélek. Mekk. Mekk.