Egészen kis gyerek lehettem, mikor az óvodában az egyik kisfiú a két lábam közé nyúlt, és én erre a kezemben lévő fa kugli bábuval istenesen fejbe vágtam. A gyerek bőgött, engem beárultak, megszidtak, de tudtam, hogy igazam van, s ha még egyszer megpróbálná, hát még jobban odasóznék.
Sok évvel később, már felnőttként, kicsit fintorogva olvastam kedves íróismerősöm vaskos művét, amely alhasi műtétéről, és hosszas kórházi tartózkodásáról szólt. Különösen azokat a részeket kifogásoltam az – amúgy remek stílusú, és a késő Kádár-kor kórházi viszonyait hajszálpontos látleletként bemutatott – alkotásban, mikor katéterezéseiről és beöntéseiről ír hosszasan és részletesen.
– Ne is haragudj – mondtam neki, mikor találkoztunk –, de a huszonkilencedik katéter felhelyezésedet már kissé sokallottam. Talán elég lett volna huszonnyolc is.
– Az úgy jó, ahogy van – felelte barátom ellentmondást nem tűrő hangon, akár egy Mozart az uralkodónak. – Pont annyi kellett bele!
Nem vitatkoztam tovább, hiszen mindez vele történt, és egyébként is, mit meg nem tesz az ember a harmónia és az összhangzattan érdekében! Ráadásul, akkor még nem tudtam, milyen érzés ez az izé...szóval, amit feltesznek az embernek.
– Lazítson! – kiabál rám az ifjú ügyeletes orvos, miközben legféltettebb szervemet rángatja. És: – Uram! Ez nem fájhat ennyire magának!
Pedig fáj. És az sem vigasztal, hogy a dokinak van humora is. Megkérdezi például, hogy mit ittam, mielőtt a vizeletelakadás történt.
– Ír whisky-t – mondom bűnbánatosan, de őszintén.
– Akkor engedjük haza az urakat – mutat a két mentősre, akik beszállítottak engem –, ők is szeretnének otthon egy jó kis ír whiskyt inni.
Na jó, gondoltam, amikor hajnali három óra tájban kisétáltam a János kórház nyitott kapuján, a jóízűen hortyogó portás mellett. Bent van a katéter, de talán előbb kiveszik, mint az a három hét, amit ráírtak a zárójelentésben. Hiszen ez borzasztó egy cucc, szabadulni nem lehet tőle, lötyög, súrlódik, fáj. És követ, mint egy kiskutya, jellemezte egy másik ismerősöm. Ő már túl van a nehezén.
Sebaj, azért kirándulni akkor is fogok, vélekedem, és nekiiramodom a hegynek. Különben is azt mondták, mindent lehet ezzel csinálni. Fáj ugyan minden lépésnél, de oda se neki. Majd megszokom, gondolom hősiesen. Nem szoktam meg. Kisebesedett. Kenegettem Neogranormon kenőccsel.
– Ne azzal kenje! – utasít telefonon orvosom, akihez már évek óta járok dülmirigyemre – ismertebb nevén: prosztata – panaszkodni. – Canestennel kenje!
– Meg ne próbálja a Canestent! Csakis a Neogranormont! – mondja egy másik, akihez feleségem cipelt el, mert aggódik értem. Érthető, apósom is a dülmirigye miatt halt meg, nem vették észre időben a bajt, mire műtétre került, már áttét volt a csontjaiban. Sok éven át szenvedett vele, míg végre deréktól lefelé lebénult, akkor aztán megszűnt a fájdalom. Feküdt szegény egy fél éven át haláláig, klasszikus zenéket hallgatott, olvasott, és kedves, morbid humorával szórakoztatott bennünket: – Ti megszenvedtek velem, én meg kiszenvedek – mondta, mikor megpróbáltuk egy újszerű emelőgép segítségével megforgatni felfekvésektől elgyötört, magatehetetlen testét.
A dokiknak az a mániájuk, hogy vagy egy szekrénybe küldenek be pisilni pohárral a kezemben, vagy egy kisebb szobába, melynek nincs ablaka. Olyan, mint egy kivégzőhelyiség. Szinte érzem a tarkómhoz szorított pisztoly hideg csövét, szemem előtt hullámzani kezd a padló. Mondom nekik, én itt nem tudok. Nem akarom részletezni, hogy pohárba amúgy sem szeretek, szekrényben meg pláne nem. Hadd menjek ki.
A régi dokim egyszer annyira ideges lett, hogy rám rivallt: – Nem érdekel, menjen ki az udvarra, aztán húgyozza össze magát!
Nem volt szép, de megértettem. Nem kell itt annyit lacafacázni.
– Fölírok magának antibiotikumot.
– Anti-bio-tikum? Katéterrel soha nem adunk antibiotikumot! Be ne szedje! Amúgy kiveszem magának a prosztatáját, ecc-pecc, húgycsövön keresztül. Mit mond? Hogy fáj a katéter? Van akinek fél évig bent van. Maga csak ne panaszkodjon. Tűrni kell.
Húgycsövön keresztül a dülmirigy eltávolítása úgy történik, hogy ott benyúlnak valami éles késsel, vagy mivel, és levágnak darabokat a gaz prosztatából, ami ott hagyja magát darabolni, lévén, hogy oda van nőve. Nem tud elmenekülni. Ezek a darabok bekerülnek a hólyagba, és egy idő után az ember kivizeli magából őket. Még jó, hogy altatásban végzik, nyilván jó sok pénzért. Van még ugyan az állami várólista, de ott a súlyosabb eseteket veszik előre. Mire sorra kerülsz, te is súlyosabb eset leszel.
De mindez most távolinak tűnik. Beszűkült agyam számára csak egy dolog maradt fontos, egy ügy kristályosodott ki, akár egy Einsteinnek vagy Leonardónak: hogy vegyék már ki belőlem a katétert! Ez volt az én energia megmaradásom, az én örökmozgóm és repülőgépem. De minden gyötrelemnek vége szakad egyszer. Eljön a nagy nap, amikor megszabadítanak a belém helyezett "AK"-tól. Így hívják, akár az orosz géppisztolyt, az AK-47-est, amivel még én is lőttem egykor.
Van egy jó magasra nőtt nővér is, ez a körülmény kissé kellemetlenül érint, hogy előtte kell vetkőzni, de most ez a legkevésbé érdekel.
Ám a kivétel után pisilni kell.
Kár volt megírni azt a novellát, suhan át rajtam a kósza gondolat. Amikor azt írtam, hogy éjszaka ráhúgyoztam a könyveimre... Az ember már a saját életében megbűnhődik.
De nincs idő lamentálásra. Vizelni kell, inni és vizelni, ez most a feladat! Mit tudjátok ti, felhőkarcolók, erőművek, szuperszonikus repülőgépek, űrhajók tervezői, mi is az igazi és roppant hősies feladat ezen a földön! Nem, nem a Háború és béke megírása, nem a IX. szimfónia megkomponálása, szó sincs róla! Hanem, hogy... pisilni. Sokszor és sokat, reggel nyolctól déli tizenkettőig, különben a rettegett AK-47-es újból beléd ereszt egy sorozatot.
Sikerül. Nővér megdicsér, a kistermetű, katonás doki hazaereszt. Otthon hidegrázás, láz. Húgyúti fertőzés. Most aztán tényleg kell az antibiotikum.
Kontrollra megyek, büszkén mutatom, hogy már nem a bő melegítő gatya van rajtam (hogy beférjen a géppisztoly meg a muníció), hanem rendes, szűk farmer. Egészen normális embernek nézek ki! Ám a dokit mindez nem hatja meg. Ő a vizeletemre pályázik. Erőltetem, nem megy. Beleremegek, hátha visszateszi...
De nem.
– Nincs semmi a hólyagjában. Azért nem tud – állapítja meg.
És kiállítja a diagnózist: "Otthonában jól vizel."
Boldogan térek haza. Igaz, ezek után sem szeretek a bárszéken ülve magam köré fröcskölni, nem jelölöm meg a szekrénynek a sarkát, mint egy kutya, amelyik kijelöli a territóriuma határait, pohárba sem eresztek sűrűt, sárgát, de itthon vagyok végre, és fegyver nélkül. Bánja a fene Bubót és Ursulát, csak ne nyúlkáljanak nekem ott. Mert sajnos már nem tehetem meg azt, amit hatéves koromban.
De túl vagyok a nehezén. Talán úgy, mint az egyszeri karikatúrán a két hegymászó, akik zuhannak a csúcsról lefelé, mire az egyik meglát a hegyoldal sziklái közé beszúrva egy táblát. Ez áll rajta: "Neheze".
– Figyelj! – mondja a társának. – Túl vagyunk a nehezén.
Jó lenne újra hatévesnek lenni.