Ki hinné, hogy aktuális lehet korunkban egy lassan már hatszáz éve játszódó történet? Pedig a történelmi regények szerelmesei eddig sem csupán a lovagi páncélba bújt izomagyú, de szívük hölgye látványáért elolvadó hősök miatt rajongtak a műfajért, hanem, hogy a mára is érvényes tanulságot nyerhessenek belőle.

De hogy Bán Mór Hunyadi sorozatának legutóbb megjelent, immár 12. kötete ennyire naprakész legyen, azt nem gondoltam volna.

„– Nem hiszünk az erőszakban” – mondja egy magas rangú görög tisztviselő a Konstantinápoly városába kémkedni érkező Eliez bégnek nem egészen másfél évvel a végső ostrom előtt, vagyis 1451-ben, és így folytatja:

„– A kultúránk vonzó, és úgy gondoljuk, a kelet népei örömmel vetik alá magukat e kultúra kisugárzó erejének és hatásának. Szeretettel fogadunk be mindenkit, aki úgy kíván élni, mint mi. Keresztények vagyunk, a szívünk mélyéből telve nyitottsággal. Már nem hiszünk abban, amiben barbár őseink hittek, hogy csak az erőszak képes uralni a világot.
Bolondok vagytok, gondolta szánakozva Eliez bég. Mi más lenne képes uralni?”

A párbeszéd, pontosabban a kultúrájuktól elkényelmesedett görög monológja, és a bég ezt követő gondolatai, akár ma is játszódhatnának.

A török kémek gyakorlatilag háborítatlanul jártak ki-be a szebb napokat látott városba, ahonnan, akinek esze volt, már idejében elmenekült, így hajdani több mint félmillióról nagyjából százezerre csökkent az ott lakók száma.

A mai Európai Unió jelképesen maga az egykori Polisz, a gyönyörű város, a török hódítók, az iszlám hívei pedig nem csak jelképesen, hanem a maguk valóságában is a mai muszlimok, a hódítók, akik először csak fegyver nélkül érkeznek, békésen nézegetve, fürkészve a gyenge pontokat, hogy aztán könyörtelenül végezzenek az elpuhult és hájas bentlakókkal.

Bizánc lakóinak pedig a legfőbb gondjuk ebben az időben nem a török, hanem tejtestvéreik, a latin papok, pontosabban a pápa, hiszen az utolsó bizánci császár, XI. Konstantin elődje, VIII. János egyesítette a két egyházat, elismerte a pápa felsőbb hatalmát, és az egyességet (békét?) ratifikálták is, az ügy mégis megbukott a bizánci papok és a hívők ellenállásán. Ezért a városba látogató Eliez béget is figyelmeztetik jóakaratú görög barátai, hogy mindenkivel szóba állhatnak itt, csak a már ide érkezett gonosz latin papokkal ne!

Ezenkívül a császár hiába várja Európától a segítséget, mert a nagybetűs Nyugat szokás szerint egészen mással van elfoglalva. Habsburg Frigyes például azzal, hogy a pápa császárrá koronázza őt Rómában, az osztrák, cseh, morva és magyar rendek pedig azzal, hogy Frigyes adja ki nekik a kiskorú Lászlót és a magyar koronát, uralkodjék végre az ő országaikban annak rendje és módja szerint. E nemes cél érdekében még háborút is képesek indítani, és szabályosan megostromolták Bécsújhely várát 1452 augusztusában.

Ugyanebben az időben a szultán erődöt épített fel Konstantinápoly falaival szemben, már az európai oldalon, a Boszporusz partján, és az ott dolgozókat a görögöknek kellett élelmezniük, ingyen, mert a Polisz vezetői még mindig bíztak a békében.
Egyedül Hunyadi János látja át a közelgő veszedelem nagyságát, ő tudja azt, hogyha Bizánc elesik, akkor nem csupán az ezer éves birodalomnak lesz vége, hanem az utolsó „végvárnak” is a török útjában Nándorfehérvár felé.

Bán János nagy érdeme az, hogy rendkívüli tehetséggel szintetizál. Az ő történelmi regényeiben sikeresen olvasztja egybe a borzalmakra, a – sajnos, de így van –, horrorra és pornográfiára kiéhezett olvasói igényt a magyar hősök cselekedeteinek, érzelmeiknek a bemutatásával, a Hunyadi ház dicsőítésével.

Ugyanis nem Bán miatt kerültek bele a történelmi regényekbe a fent említett tizennyolc karikás elemek, hanem sok más író alkalmazza és alkalmazta ezeket, feltehetően a történelmi filmek rémségei miatt, így manapság szinte kötelezővé vált a karóba húzás, vagy az orális szex leírása néhány oldalon keresztül. Jómagam először Ken Follett regényében, A katedrálisban olvastam ilyesmit, ami ma már elvárás a történelmi regények szerzőitől. Tetszik, nem tetszik: ez van. Mondhatnánk, már Tolsztoj is írt le borzalmakat a Háború és békében (például Anatolij Kuragin lábának amputálása), és amennyire a kor prüdériája megengedte, írt a szexuális kicsapongásokról, meg a nők estélyi ruhájából kikandikáló szinte meztelen keblekről és vállakról is.

Ugyanakkor Hunyadi János kifakadásai a műben az urak teszetoszasága és tehetetlensége miatt irodalmi stílusúak, például amikor már 1453 januárjában, a kis király „kiszabadulásának” (mint tudjuk csöbörből vödörbe került Frigyes fogságából Cillei Ulrikéba) ünnepén, az összesereglett és a jóféle boroktól már alaposan elázott rendek előtt Garai nádor a békéről szónokol, s ezt már a törökverő sem bírja megállni szó nélkül:

„...Háborúra készüljetek, hosszú, keserves háborúra!... A szultán új erődöt emelt! Flottát épít! Hatalmas ágyúkat öntet! Seregei már gyülekeznek Anatóliában és Ruméliában! Míg ti Bécsújhely falait lőttétek ágyúitokkal, ők ellenünk készülődtek! ... Most is, amikor nádor uram évtizedekre szóló békességről papol! Most is, amikor ti máris önhitt nyugalommal letennétek a kardot... Ne feledjétek! Ők most is készülnek a harcra. Minden órában! Minden percben! Minden pillanatban!”
Vannak, akik ma is tisztán látnak. Érdekes évforduló, és párhuzam ez pontosan az ötszázhetvenedik évfordulón.

És még nem beszéltünk a gyakran elfelejtett losonci csatáról, melyet a cseh huszita vezér, Giskra (Jan Jiskra) nyert meg Hunyadival szemben, majd a magyar kormányzó bosszúhadjáratáról, aminek következtében teljesen ki lehetett volna verni a huszitákat a Felvidékről, ha Hunyadi egyre növekvő hatalmától reszkető magyar urak nem akadályozzák meg ebben a törökverő hőst.

Lehet persze elfogultságról is beszélni a magyar hősök iránt, akik becsületesebbek, szebbek, igazságosabbak, keményebb harcosok, érzelmesebb, megértőbb szeretők, stb., mint a gaz oszmánok, az elpuhult görögök, németek – a sor itt is a végtelenségig folytatható.

De akkor tegyük fel a kérdést: A többi nép regényírója, filmkészítője nem ugyanezt teszi az övéivel? Nem magasztalják fel a lengyelek Nagy Kázmért a Koronás sas című több mint négyszáz részes sorozatukban és mutatják pipogyának, alamuszinak és gonosznak a mi Nagy Lajos királyunkat? (Még jó, hogy szerepel benne a közös szent, Hedvig!) Vagy a törökök Szulejmán sorozata? A románok is készítettek filmet Vlad Draculeáról, más néven Tepes vajdáról, vagyis a karóba húzóról, és benne Mátyás királyt mutogatják gonosz uralkodóként.

Nekünk is kellenek a hősök. Nem véletlenül hangzik el a regényben többször is a mondat (de kizárólag a Hunyadi ház tagjai és hívői részéről), hogy „Csak hősnek érdemes élni a világon!„

Ezt jómagam Komjáthy István Mondák könyvében olvastam hétéves koromban. Szélkirály mondja Szépmező Szárnyának, miután először csapott össze a fiú Kalamónával, a gonosz sárkánnyal. Azóta is emlékszem rá, pedig azóta sok mindet elolvastam. Például ezt is: „Szólítsd, mint méla borjúszáj a szorgalmas szegényeket – rágd a szívükbe – nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.„ (József Attila: Szállj költemény...)

Akkor hát, mi az igazság?

Nem lehet mindenkiből hős. De példaképekre szükség van. Olyanokra, akikre büszkék lehetünk. Nem véletlen a nagy siker, és a hamarosan elkészülő tíz részes Hunyadi film. Kellenek a hősök.

Bán Mór: Hunyadi – Tizenkettedik könyv. Angyal a kapuk felett. Gold Book Kiadó, 2023, 490 oldal