Egyszóval megírtam azt az átkozott könyvet, emiatt tartóztatott le az inkvizítor atya. A velencei inkvizíció. Még pellengérre is állítottak a főtéren, és megdobáltak mindenféle rohadt gyümölccsel, almával. Némelyikük kővel is. Az egyik nyavalyás képen talált, akkor tört ki két fogam. Kiköptem és megválaszoltam neki. Ő ugyanis azt ordította felém, hogy kövér disznó vagyok. Mondtam neki, hogy jobb egy kövér disznó, mint egy csont-bőr csóka, amilyen ő. Nagy nevetés volt a nép között, s bár a gazember újabb köveket készült hajigálni, a többiek lefogták. Mert ilyen vidám fickó vagyok. Népszerű lettem, többen nem akartak dobálni. Inkább odajöttek hozzám, és kérdezgetni kezdtek, miért vagyok itt bezárva. Mondtam nekik, hogy semmiért. Hiszek Jézus Krisztusban, csak szerintem mindenki megváltódhat, az is, aki nem jár el a misékre. Nem akartam belebonyolódni. Hogy a Jézus előtt élt emberek… Akik nem tudtak a tanításáról. Hogy azok is. Így egyszerűbbnek tűnt, ezt megértik. Ki is kaptak a kalodából gyorsan. Nehogy már! A végén visszafelé sül el a dolog, ezt semmiképpen sem akarták az inkvizítor atyák. Inkább ideraktak a cellámba. Ócska egy hely, télen megvesz az Isten hidege, nyáron megsülsz. Ólommal van kibélelve a tető. Aki ezt a baromságot kitalálta, azt kellene idetenni.
Tehát itt ülök ezért a könyvért, amit két éven át körmöltem, s amiben nemcsak az áll, hogy mindenki üdvözülhet, hanem a megtestesülés tanának a tagadása.
Engem meg letartóztattak a saját házamban, a saját ágyamban fekve! És aztán később meg azt mondták, hogy Mátyás király meg Lorenzo, az il Magnifico mentett ki innen. Pedig valójában egészen másképpen történt.
Én, Galeotto, természetesen visszavontam mindent. Beismertem, hogy marhaságokat írtam, hogy nem akarom tagadni a megtestesülést, dehogyis…
– Akkor meg miért írtad le? – tornyosul fölém fenyegetően a főinkvizítor.
– Pillanatnyi elmezavar. Nem tudtam, mit teszek.
– Talán az ördög sugallta mindezt?
Tétován tárom szét a kezem. Georgius atya elfordul, csak a szemével int a fiatalabbik inkvizítor atyának. Az lázasan körmölni kezd.
– Az ördög volt az, minden bizonnyal – ismétli. Láttál álmodban furcsa figurákat, patás lábakkal, fejükön szarvakkal? Vagy talán élőben is megjelentek?
Bőregér szállt be a házamba. Montagnanában történt, Márta, a feleségem hangosan jajveszékelt. Pici, ártatlan lény, de félnek tőle az emberek… mert éjjel jár, akár a vajda. A Vlad Dracul.
– Láttál akkor, vagy nem láttál? – üvölt velem az atya.
– Nem láttam – nyögöm. Nem jó nekem itt, de ki szeret börtönben lenni? Hatodik hónapja eszem a keserű kenyeret… Ezek itt fekete ruhában meg tényleg mintha ördögök lennének.
És ekkor, mint valami álombeli jelenés, úgy érkezik a dózse, hordszéken. Járni már alig tud, úgy cipeli két megtermett szolga.
– Ki ez az ember? – kérdezi a dózse.
– Veszedelmes eretnek – feleli az inkvizítor. – Azt mondja, nincsen megtestesülés.
– Hogy mondtad, édes fiam? – kérdezi az agg.
– Hogy nincsen incarnatio.
– Micsoda? – teszi a füléhez a kezét. Nagyothall. – Incorporatio?
– Nem – magyarázza az ujjával integetve Georgius atya. – Krisztus megtestesülését nem tagadja. Csak az emberekét.
– Hát akkor? – élénkül meg az öreg. – Álmot láttam az éjjel – fecseg. – De lehet, hogy nem éjjel, hanem nappal. Tudjátok, időnként nappal is elnyom az álom. Öreg vagyok már, nagyon öreg. Sok tavaszt megéltem, voltam én is fiatal, hehe. De ti – mutat körbe vigyorogva a csontos ujjával – ti nem biztos, hogy megéritek ezt a kort. Nem biztos, hogy lesztek öregek, hehe.
Göcög. És folyik a nyála. Rá, az aranyos ruhájára.
– Ez itt az egyházi ítélőszék – mondja most mogorván Georgius atya.
– Nem kell nekem magyaráznod – szól rá szigorúan az öreg. – Tisztában vagyok, kik vagytok ti. Teljességgel tisztában. Álmomban egy angyalt láttam. Eléggé apró angyal volt, az igaz, olyan kis termetű fajta, nem így képzeltem őket. Azt mondta – és itt felemeli a kezét, mert látja, hogy a főinkvizítor félbe akarja szakítani –, azt mondta, hogy ezt a jóembert itt, szabadon kell engednetek.
És rám mutat a csontos ujjával.
– Na, igen… – köhög. – Nyilván csak akkor, ha visszavon mindent nyilvánosan, és elégeti a művét. Azt a… Mi is a címe, édes fiam? – kérdezi tőlem.
– De incognitis vulgo – felel helyettem gyorsan az atya.
– Jó cím – mondja ábrándosan Andrea Vendramin dózse. – Majd egyszer felolvasod nekem is, ugye? – mosolyog, és int a két szolgának, hogy tegyék vissza őt a hordszékébe.
Hát így történt. Neki köszönhettem a szabadságomat, nem Mátyás királynak. Az atyák elmondhatatlan szomorúságára.
