Tudva, hogy Batman sem ember, s ugyanúgy banális, akár ez a bináris rendszer, aminek állsz a közepén és az egyikről azt sem tudod, hogyan hívják, a másikról pedig csak annyit, hogy én. Itt táncolsz az egyensúlyig, s fázol, mert rég kihalt az idegpálya, nincs, ami mozgat, ez a világegyetem már nyugodtan lebozgorozhat: majd lecsatol, és kiesel, ahogy a sorok ebből a számból, minden újabb korttyal, amit elfogadsz a haláltól. És amit még az előző életed énekel, miközben bármilyen egyszerű, benne újra és újra elveszel, akár dúrban, akár mollban, de mindig durván, mindig hirtelen. Már régóta csak nézted a pásztorórán a számlapot, neked már nem jelentenek semmit ezek az adatok, mert kicsit késik, kicsit lomha, ritmusra vágtat: magyar Doxa. „Zaldrīzes buzdari iksos daor” („A sárkány nem rabszolga”), égeti a gonoszt, így süt egy nőből a fájdalom, mert nem rabszolga, és nem is sárkány, tántorog a világ az élet egyetlen idegszálán, ami körbefon, a legbelső hangokat torzítva, ahogy a vezetékes mikrofon, ahogy az érrendszer, amelyben már nincs vér, ami kifolyjon. Nincs már vér, hogy lássák, hogy értsék, neked már az élet is betegség, amit részegen, topogva fojtasz egy dalba, egy béna mozdulatba, és kitűzöd vele a halált az összes gomblyukadba.

Egy ellened ember bújik a bőröd alá, és tesz a terveidre, nem hozott semmit, de mindenedre ráírja: ezt is elvitelre. S Te benne vagy, vigye csak, úgy költözöl, hogy közben itt maradsz.  Itt a színpadon, ezen a megégett, kicsi gyertyatartón: szavad a faggyú, táncod a kanóc, egyszer majd elfúj a közönség, és te meg sem hatódsz, mert nem hat a hatás, minden mű, minden csak félrefordítás. Persze innen sincs visszafordulás, szédült egy piruett, baseballütőkkel végzett masszázs, miközben egy érthetetlen nyelven ugat a harapás, amit elszenvedsz, amit elvarrsz: minden anyanyelvet magyarra fordítasz. De dal a chanson, dal a lied, minden, ami fontos allied; megtart, mint szemetet a folyópart, Csepel széleit a Duna, felhajtott szoknyát a libidó, aminek aláfúj még egy régi librettó, itt a fejben – Cso-Cso-Szán inkább maradna a kapitány helyében.

Nem Andrzej Wajda a márványember, és téged sem kőből faragtak: bár rég minden év egy véső, legyalult forradalom, mindentől eltérő. Üres utcákon futnak a vadak, ehhez már nem kellesz, tavakká duzzadt a sejtekbe sodródó salak, elévül a zajban a csoda, a halál sem térdel már eléd többé soha, a színpad is csak nosztalgia, és nem akarod, amit akarnak, sem másoknak, sem magadnak. Volt mért üvölteni, amikor hallgattak, de nem indul be semmi attól, ahogy ma ordítva kussolnak. Rád is már csak a YouTube figyel – elfelejtett gondolatból rég nincsen hiány –, elévül a lényeg, ez a húr nélkül pengetett gitár, ami mögött mindenütt profik állnak, és meggyőznek róla, hogy már csak az érdekes, amiből ők is profitálnak. Mint ez az alig félkész halál, ami benned turnézik, fellép, tántorog, énekel, ordibál, és lesír rólad, hogy nem akarsz semmit, még annyit sem, amit ezek az új szosöl forradalmak: mássalhangzót a cseh szavaknak!