A kisvárosi gyárregény poénjai a kelet-közép-európai abszurd legszebb pillanatait idézik, persze kínai környezetben, ahol minden sokkal nagyobb (például a gyár), mindenből sokkal több van (például munkásból és bicikliből), és minden kicsit más (például a csajozási szokások). Ez a regény tehát nem tipikus kínai mű, legalábbis nem olyan nyomorgós-szenvedős fajta, amit nyugati nyelvekre le szoktak fordítani.

Az 1973-ban Suzhou városában született

Lu Nei sokáig a „legképzetlenebb fiatal kínai író” címkével illette magát,

és valóban nem tartozik a legkifinomultabb szerzők közé. A Jangce deltájának városaiban nőtt fel, egy olyan vidéken, amely egyszerre központja a klasszikus kínai kultúrának és a kínai iparnak – Lu a régiónak ez utóbbi arcát domborítja ki az írásaiban. Vannak errefelé hagyományos kínai kertek, régi templomok, ilyen-olyan műemlékek, de ezek, ha nem turistaként érkezik az ember, eltűnnek az ipari falanszterek tömegében. Márpedig Lu Nei nem turista: dolgozott itt gyári munkásként, bolti eladóként, értékesítőként, raktárosként és rádióbemondóként, az utóbbi években pedig egy reklámügynökségnél tevékenykedik, s ezt a munkáját annak ellenére nem adja fel, hogy immár befutott írónak számít. Tapasztalata tehát bőven megvan ahhoz, hogy a kínai élet sűrűjébe vigyen minket.

Az önéletrajzi ihletésű Az én Babilonom (Shaonian Babilun – szó szerint Ifjúkori Babilon) 2007-ben jelent meg először egy irodalmi folyóiratban, magyarul tehát csaknem két évtizedes késéssel vált elérhetővé. A világ pedig, amiről szól, az elképesztő sebességgel változó Kínában a régmúlt homályába vész, az 1990-es évek első felében zajló eseményeket a kínai tudat valahova a dinoszauruszok kihalása és a Homo erectus pekinensis megjelenése közé helyezi. Ekkorra a maói időszak régi sulis kommunizmusának már rég vége.

Csaknem másfél évtizede tart a „reform és nyitás”,

lehet vállalkozni, vannak már külföldi befektetők, és olyasmi fel sem merül, hogy ne lenne elég ennivaló, vagy hogy embereket vernének agyon politikai kampányokban, mint a régi, egyáltalán nem szép időkben. Azonban az átalakulásoknak még mindig csak a kezdeti szakaszában vagyunk, így – ami a regény szempontjából különösen fontos – még léteznek azok a klasszikus szocialista nagyvállalatok, amelyek a magyar olvasó számára is ismerősek lehetnek.

Egy ilyen állami vállalatnál, a Daicheng városi szacharingyárban helyezkedik el – középiskolai tanulmányai nem túl acélos abszolválása után – a regény narrátora és főszereplője, Lu Xiaolu. Fogalma sincs, mit akar az élettől, de az ilyen kérdések nem is nagyon foglalkoztatják, ha rajta múlna, leginkább videójátékozna és nőkkel ismerkedne. Egykori munkás apjának azonban sikerül némi szoft korrupcióval elérnie, hogy fiát felvegyék a gyárba, és ezzel lehetősége nyíljék valami hasznosat is csinálni, amihez persze annak nincs sok kedve. A könyv Lu Xiaolu gyári kalandjait szedi laza kronologikus rendbe, a történetfüzér nem tart sehonnan sehova, de aztán a sok epizódból mégiscsak kibontakozik valamiféle felnövéstörténet, amelyre a főhős másfél évtizedes távlatból, immár megállapodott emberként tekint vissza, a sztorikat a feleségének mesélve el.

Sztorik pedig vannak bőven,

amelyek keretét a vegyi gyár zárt világa adja – s ebből az intézmény adottságait tekintve kisülhetne valamiféle Tar Sándor-i szociohorror, de a szerző inkább az Egészséges erotika Lada-gyárának irányába kanyarintja elbeszélését. A szacharingyárban az egyik fő – persze ki nem mondott – szabály az, hogy senki nem szakadhat meg a munkában. Erre aztán nem is adnak sok esélyt. Lu Xiaolu tanoncként kerül a szigorú informális hierarchiába szervezett munkások közé, ahol az egyik legtekintélyesebb szakit, a szivattyúszakértő Gyökérkirályt jelölik ki mesterének. Ő azonban gondosan ügyel arra, hogy tanítványa semmit se tanuljon meg a csavarok kicsavarozásán kívül, hiszen mégis hova vezetne, ha kiderülne, hogy az elromlott szivattyúkat nem kell mindig újra cserélni, meg is lehetne javítani őket? Amikor Lu Xiaolut áthelyezik a villanyszerelők közé, itt a villanykörték cseréje lesz a feladata, komolyabb munkát nem bíznak rá – ilyet egy-két lúzer kivételével nem is végez senki, már ha a gyári javak szisztematikus hazalopkodását nem számítjuk komoly munkának. A másik fő szabály pedig az, hogy ha valami felrobban, akkor a „meneküljön, ki merre lát” program lép érvénybe, mert az állami vagyonért nem érdemes hősködni.

A gyár mikrokozmoszában az alkalmazottakat két csoportra lehet osztani.

Vannak a káderek, akik irodai munkát végeznek, és vannak a munkások. Az előbbiek próbálnak rendet tartani az utóbbiak között, és némi munkavégzésre szorítani őket – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az unatkozó melósok leginkább ivással, tiltott helyen való tűz- és robbanásveszélyes dohányzással, kártyázással, egymás hímtagjának méregetésével – a fürdőben szó szerint, máshol átvitt értelemben –, valamint a laboránslányok fűzögetésével ütik el az időt. Már amikor nem egymást ütik különböző konstellációjú verekedésekben. A tápláléklánc csúcsán vitathatatlanul az a mester áll, aki egyszer bedobta a biztonsági főnököt a latrinába, ő az, akivel senki nem mer kikezdeni. Lu Xiaolut sem kell félteni, neki is könnyen eljár a keze, és az is emel az ázsióján, amikor fogadásból majdnem puhára fő a gyár fürdőjében – és még az obligát kultúrprogramon, a melósok karaokeversenyén is dobogós lesz.

A gyárban sok az egyedülálló ember, ezeket a konyhás néni próbálja összeboronálni egymással,

sajátos, tudományos megalapozottságú szisztéma alapján: a kádereket irodista lányokkal, a ferde nyakúakat kancsalokkal, a büdös lábúakat pedig kellemetlen szájszagúakkal párosítja. A főszereplő végül – a néni közreműködése nélkül, sőt annak rosszallásától kísérve, hiszen ezzel felborítja a rendszerét – az üzemorvossal jön össze, aki persze nem valamiféle szigorú doktornő, hanem egy huszonéves lány, aki ismeretlen okokból kihullott az orvosi egyetemről, és a gyári hierarchián kívül lebeg. Ez a kapcsolat végül kimozdítja Lu Xiaolut a holtpontról, verseket kezd írni a gyár lapjába – amit az alkalmazottak leginkább vécépapírként használnak a már említett latrinán –, sőt esti egyetemre is beiratkozik. Aztán a lány mesterképzésre megy a nagyvárosba, így a kapcsolat véget ér, ám végül talán neki köszönhető, hogy Lu Xiaolu nem ragad le élete hátralevő évtizedeire a szacharingyárban.

Az üzemben meglehetősen kilátástalan az élet, ugyanakkor a gyárkapun kívüli világ már változik. Például Gyökérkirálynak, a főszereplő mesterének privát bicikliszerelő standja van, amivel a munkaidőn túl – meg néha azon belül – némi keresetkiegészítéshez jut. Ide a tanoncát is kivezényli fusizni, ám Lu Xiaolu a kerékpárcsavarok meghúzásához sem mutat különösebb tehetséget, így a projekt elhal. A városban már megjelennek a vegyes vállalatok, vagyis azok a cégek, amelyek félig külföldi tulajdonban vannak, és jóval hatékonyabban termelnek. Van is, aki otthagyja értük az alacsony, de biztos megélhetést nyújtó állami szférát, ám Lu Xiaolu haverja kimatekozza: a szacharingyárban naponta nagyjából két órát dolgoznak és hatot lógnak, míg egy külföldi vállalatnál a nyolc órát végig kéne tolniuk. Bár a fizetés ott magasabb, korántsem négyszeres, így a váltás nem éri meg. Idővel magában a gyárban is reformok kezdődnek: új igazgató jön, aki szokatlanul komolyan veszi a dolgát, új üzemegységeket épít, és egyre több alkalmazottat helyez át három műszakos pozícióba, ami a gyári beosztások legalját jelenti. Az erjedés tehát már megindult, de még reális lehetőségnek tűnik, hogy valaki az egész életét az állami gyárban töltse azzal, hogy szorgalmasan úgy tesz, mintha dolgozna.

Éppen ezért

sorolhatnánk Az én Babilonomat akár a történelmi regények közé is,

hiszen ez a félszocialista világ már rég megszűnt. A kilencvenes évek második felétől az állami vállalatokat racionalizálták, tízmilliókat tettek utcára, miközben a magánvállalatok teljesen átformálták a kínai gazdaságot és az ország arculatát. Az országos lógásnak vége, aki nem dolgozik, nem is eszik – a másik oldalon mindez elképesztő életszínvonal-emelkedéssel járt. A könyvben leírt viszonyokra egy mai kínai egyszerre gondol nosztalgiával és rácsodálkozással: Hogy lehetett így élni? Ezek tényleg mi voltunk? Hogy bírtuk ki?

A könyvet a kortárs kínai irodalom legtermékenyebb magyar fordítója, a Hieronymus-díjas Zombory Klára ültette át magyarra, a megszokott magas színvonalon. Lu Nei altesti tréfákkal és válogatott trágárságokkal teli szövege nagyon eltér a sokkal kifinomultabb Yu Hua-, Mo Yan- és egyéb írásoktól, amelyekkel a fordító korábban dolgozott, de a feladatot remekül megoldja:

a poénok ülnek, a gúnynevek (Barom Bé, Durcáska, Nyakigláb, Erénytojás, Seggfej Xu stb.) kifejezők –

s ami egy kínai regénynél fontos: jól megjegyezhetők –, a sztorik pörögnek. Az ember észre se veszi, s már végére is jutott a több mint négyszáz oldalnak.

A regényhez készült két folytatás, így mára trilógiává bővült, amely Lu Neit ismert íróvá tette. Számos díjat kapott, munkáit egy sor nyelvre lefordították, és bevették a szokásos bürokratikus kínai írói hierarchiába: tagja lett a Sanghaji Írószövetségnek és az Országos Írószövetségnek is – az ilyesmit Kínában nem lehet megúszni.

Az én Babilonomból 2015-ben mindenféle lokális díjakat elnyerő mozifilm készült,

2024-ben pedig – a trailerek alapján borzalmasnak tűnő – C-drama (kínai tévésorozat). Mindez jelzi, hogy a melósromantikára a mai Kínában is széles körű kereslet mutatkozik. A könyv a kívülállók számára is érdekes lehet, nemcsak azért, mert rendkívül szórakoztató, hanem azért is, mert kiderül belőle, hogy a kínaiak tulajdonképpen eléggé olyanok, mint mi. Legalábbis a rendszerük meg mindenféle alrendszereik hülyeségeit a miénkhez igencsak hasonló cinizmussal kezelik. És ez elég jó hír.

 

Lu Nei: Az én Babilonom. Fordította Zombory Klára. Budapest, Geopen, 2025. 438 oldal, 4490 forint