(Az én Beatleseim…)
Soós Tibornak, szeretettel
Az 50-es éveket füstös, sötét pesti presszókban vészeltem át. Két dupláért, a zongora mellett. Az én Beatleseim is zeneszerzők. Nem is akármilyenek. Számomra ma is jól helyettesítik – mint anno mondtuk – a rothadó, kapitalista rigmusokat. Mert nekem Armstrong volt az utolsó nagy amerikai. Elvis vagy a Rolling Stones pedig be nem törtek a sáncaim közé.
Most is, ebben a vadnyugati karanténban, Bánk Tomit hallgatom. „Pusztaság marad majd a nagy vihar után!” – jósolgatja idestova hetven éve. Soha nem időszerűbben. „Mi lesz a kettőnk életével?” – jajdul fel szegény Orlay Chappy. Itt, Amerikában érte utol őt is a vég, akárcsak Bánk Tomit.
Párizsi barátom, Djuri sem él már. Ezen a kopott kazettán az ő hangját hallgatom. Ő a Latin negyed hangulatát hozza vissza nekem.
Folytassam-e? Egy másik szalagon Tóth Menyus énekel. Időszerű ő is: „minden nap visszavár a Paradiso”!
Esetlen rigmusok, én mégis majdnem valamennyit betéve tudom. „Azóta ősz van.” Ősz, bizony. És mégis, ha egy pillanatra szépek voltak ezek a sötét 50-es évek, neki, az ő nótáinak köszönhetem.
1952-ben, a Kedvesben kezdett játszani a Soós-Fehér duó. Most neki, Soós Tibinek, a hűséges barátnak ajánlom ezeket a sorokat. Az ő játékát még ma is meghallgathatja, aki a Spinozába téved. Tibor nemrég múlt kilencven éves. Isten éltessen, Tiborom!
(Fájó honlapok…)
Fordítom magam. Ergo – keserves kényszer – újraolvasom. Két év terméséből kellene egy frappáns spanyol kötetet összeállítanom. Amerikai kiadónak, tehát latin olvasókat tartva szem előtt.
Azzal kezdem, hogy a magyar címet, Fájó holnapokat kihúzom. Honlap – holnap? Az ilyen ostoba szójátékok lefordíthatatlanok. Hogy mit írok be helyette? A „Két végzetes hibát”? Ennek legalább a tartalomhoz is köze van.
A válogatás nem könnyű dolog. A magyar eredetiben van vagy kéttucat írás. A legtöbb magyarázatra szorul egy latin-amerikainak. Mert hát van itt minden: gyarmatosítók, mikoszuki indiánok és homelessek. A gerillák magyar orvosa a nemzeti hősből lett terroristát, Bin Ladent kezeli. És így tovább. Nem kétséges, hogy melyik szekértáborhoz tartozom.
Csak hát itt van a bibi. A Fájó holnapok a konzervatív emigráns író gyűjteménye. Ami jellemzi: a hűség és a hazaszeretet.
Most akkor – kérdezheti a honi olvasó – hová tartozom? Egy kérdés, amit nem tesznek fel maguknak a latinok.
Náluk nem divat ez a táborosdi. Számukra nincsen, csak jó vagy rossz irodalom.
Hogy mi lenne a „két végzetes hiba”? Az első, ha egy író elhagyja a taplalatnyi földet, ahol született. A második pedig, ha hazatér. Egy olyan világba, ahol kívülállását senki sem érti meg.
(A kulturális migránsokról…)
Egy Milbacher Róbert nevű közíró művéhez szeretnék hozzáfűzni néhány gondolatot.
Ami engem illet, háromféle emigránst ismerek. Egy: a politikait. Ide tartozik, akit elüldöztek valahonnan, bármilyen okból is legyen.
Kettő: a gazdaságit, aki a nyomorból keresett magának kiutat. Ezt ismerjük: kitántorgott Amerikába nekünk is másfélmillió emberünk.
Három: a szerzőnk által elemzett „kulturális migránst”, aki úgy érzi, többre érdemes, mint amit szülőföldjétől kapott.
Új, szerinte színvonalasabb kulturális környezetet keres hát magának. Zárójelben: általában kevés sikerrel. Eltűnik, nyomtalanul egy idegen kultúra süllyesztőiben.
De hát ez az ő baja. Én most csak azokról szólnék, akik új környezetükben az óhaza pocskondiázásával próbálnak szerezni maguknak hírnevet.
Ismerek néhányat. Egy budapesti tanársegédből lett francia író például azzal indítja önéletírását, hogy „az egész közönséges és műveletlen magyarságot” okolja mindazokért az igazságtalanságokért, amelyek megtörténtek vele.
Mások azt állítják, hogy itthon „üldözik őket”. Politikai emigránsnak álcázzák magukat.
Hát most csak ennyi. A felnövekvő, új nemzedékek kulturális migránsainak. Hogy még mielőtt belevágnának, elgondolkozzanak. A szülőföld kulturális környezetét ritkán helyettesíti a legcsábítóbb „American Dream”. A legígéretesebb idegen.
(Még egyszer Trianon…)
Előre látható volt, hogy a századik évfordulónak nagy visszhangja lesz. Ami engem illet, már fél éve megírtam Trianonnal kapcsolatos gondolataimat.
A visszhang valóban megérkezett. Volt benne minden: esszék jelentek meg, tanulmánykötetek. De maradjunk csak a szépirodalomnál. A válogatás, amit most hozott meg az amerikai posta, tizennégy novellaszerűséget tartalmaz. Arról, hogy mi lett volna, ha… nincsen Trianon. Tizennégy jórészt ismeretlen szerző felszólításra készült tragikomikus történetei. Egyben valamennyien egyetértenek: ami a párizsi béke után következett volna, Trianonnál sokkalta nagyobb borzalom.
Az ilyen visszhangokra nem érdemes több szót vesztegetni. Mert van itt más, méltóbb megemlékezés is. Mint a Scolar kiadó Fájó Trianon című összeállítása.
Ez az antológia Ady, Krúdy, Karinthy és Babits után felvonultatja a múlt század egész kortárs irodalmát. Mindazokat, akik – nem felkérésre! – megírták, ami 1920-ban történt velük. Nem azt, ami lehetett volna, hanem ami lett.
A Kosztolányit, Móriczot vagy József Attilát olvasó utódnak itt nem kell dilettánsok fantazmagóriáin rágódnia. Németh László, Szerb Antal vagy Bibó István írása nemcsak szebb: hitelesebb.
Száraz Miklós György, az antológia szerkesztője nem szerepel ezen a kétszáz sűrűn illusztrált oldalon. Ő csak a Szabad Föld mellékletében írja le az elszakított családok szenvedését. Író ember számára ez itt ma az egyetlen feladat.
Valami ehhez hasonlót írtam én is félév előtt. A siránkozást és a vádaskodást én sem szeretem. De elviselhetetlen számomra a Trianont létrehozó gyarmatbirodalmak lekezelő kioktatása is. Ha valakinek, nekik van ehhez a legkevesebb joguk.
Hogy mit hoz a jövő? Járom az elszakított országrészek magyar iskoláit. Rozsnyót, Kassát, ahonnan származom.
És hát csakúgy, mint a Szabad Föld írójában, bennem is bujkál még ma, száz év után is, valami apró, szúró fájdalom.
Ki volt?
A rádióban Alain Delon-ról, a francia színészről beszélnek. Az én időmben ott volt birtoka, Párizstól délre, apósomék közelében. Vagy Romy Schneider farmja lett volna? Róla a rádió műsorában kevesebb szó esik.
Nekem pedig egy párizsi társam jut eszembe. Egy írópalánta, aki itt, Romy közelében, búcsúlevél hátrahagyása nélkül, főbe lőtte magát.
Nem volt a barátom. Egy a sok közül, aki Párizsban próbált szerencsét. Most mégis ő jut eszembe. Hogy hívták?
Nem emlékszem a nevére.
Alain Delon valami nagydíjat nyert, és nekem elszorítja a szívem a szégyen és a rémület.
Post scriptum.
Pobrányi Gábor, újságíró. Rátaláltam. Mondják, hogy Romy Schneider vette a szárnya alá, amikor folyóirata, a párizsi Ahogy Lehet a brazíliai Sao Paolo-ba költözött.
