Egy nyúzott arcú, magas férfi húzta ki a kantin egyik székét, ebédjét letette, és leült. Egy darabig meredten figyelte a tányér közepén a dísznek odahelyezett káposzta-
darabokat, majd feltűrte az ingujját. Észlelhető izgatottsággal várta a még sorban álló kollégáját. Kisvártatva az ezüstszínű tálcatartó állványok mögül egy kövér, unott férfi bukkant elő, ő is az előbbi asztalhoz lépett. Alig ült le, a munkatársa egy színes kártyát nyújtott át neki.

– Mi ez? – kérdezte, ezalatt felpuffadt ujjaival forgatni kezdte a papírt.

– A végítélet! Nem emlékszel? – arcán a bőr redőkbe torlódott, amik a halántéka alját súrolták. – Tudod, az az online stratégiai játék, amit még évekkel ezelőtt kezdtünk a fiúkkal. Képzeld, beléptünk az utolsó órába, mindjárt befejezzük!

– Ah, ja, tényleg – mondta lenézően, miközben kezében méregette a kartondarabot. Villájával felszúrt négy görbe burgonyahasábot, a következő pillanatban a két kezében egyszerre tartotta a levegőben az értesítőt és a másnapos krumplikat. – Sokkal jobban szeretem, ha negyedbe vágják, esetleg gerezdbe, nem szárad ki annyira – egy szélsebes mozdulattal szájába tömte az aszott csíkokat. – Ez valami dicséret? – végigsimított a dombornyomáson. A lap aljától a zöld legkülönbözőbb árnyalataiban pompázó, buja növényzetet ábrázoló grafika futott végig egészen a tetejéig. Középtájon egy napsárga tarajú kakadu nézett a mellette levő aranyszínű korongra. A kis zsetonon halálfej ragyogott egy szívecskében. Kinyitotta, és aprólékosan tanulmányozni kezdte. – Gratulálnak mindhármatoknak, sikeresen bejutottatok az utolsó fordulóba. Az eddigi taktikákat figyelembe véve már nincs esély a kooperatív győzelemre, így kizárólag egyvalaki lehet a bajnok, a többieknek szükségszerűen el kell bukniuk. Együtt is megnyerhettétek volna?

– Az elején még próbálkoztunk: hosszabb-rövidebb tűzszünetek, béketárgyalások, de semmi tartós. Persze, nekem már akkor világos volt, nem lesz itt semmiféle nagy összeborulás. Eltérő stílusok, vagy mondjuk úgy, kultúra. – Egy öblös kanálnyi rizst tuszkolt a szájába. – A gyengébb versenyzőket már az elején kigolyóztuk, pár ügyesen ledobott atombomba, a túlélők pedig mehettek a koncentrációs táborokba. – A mondat végén kényszeresen ütközésig tolta a szemüvegét az orrnyergén, mint aki további mélységet kíván adni szavainak.

– Ühüm – bólintott gyanakodva a másik. Gyors rántással felnyitott egy poharas desszertet, majd jobban megvizsgálta az ezüstszínű zárófóliát. Magát látta viszont a csillogó felületen, szájához emelte, és a fedélhez tapadt tejszínhabmaradékot lenyalta.

– Középtávon befejeződtek a nagyobb háborúk, de akkor addig sosem látott problémákkal szembesültünk. A légkör felmelegedett, először az erdők kezdtek kipusztulni, de volt olyan is, akinél teljesen elfogyott az oxigén. Mikor tárgyalni küldtem egy szomszédos országhoz a delegációmat, kiderült, hosszú körök óta robotok irányítják az egészet. Végtelen ciklusban termelték az akkumulátorsavat, amit aztán teljes egészében ennek az előállítására használtak fel.

– Kicsit élénk a fantáziájuk, nem?

– A legrosszabbak ezután következtek. Biológiai fegyverek, elszabadult mutáns vírusok, éhínség, gazdasági válság. El tudod ezt képzelni, a sok szörnyűség után, még két játékost kell kicsinálnom, és enyém a jutalom – mormogta maga elé, érdektelenül, fel sem pillantva az ebédjéből. Kelletlen némaság következett, ha ketten ültek volna az egész étkezdében, mást sem hallanánk, mint az orrtartó halk surrogását a bőrön, meg ahogy az őrlők pépesre darálják az amúgy is petyhüdt táplálékot.

– Mi a főnyeremény? – törte meg a csendet a másik, abbahagyta az evést és feszülten figyelt a másikra.

– Fogalmam sincs, de gondolom, idő kérdése és megtudjuk. Alig bírom kivárni!