◼Mátészalka messze esik Budapesttől, érzi-e ennek hátrányát, annak ellenére, hogy ma már szinte befutott költőnek számít, és híres színészek szavalják a verseit?

A publikációkhoz nem fővárosi lakcímkártya kell, hanem érvényes szövegek, munka. A kétezres évek elejétől publikálok rendszeresen. Budapest nyilván fontos központ irodalmi értelemben is, minden bizonnyal sok haszna lenne, ha ott élnék, de legalább annyi hátrányt is fel tudnék sorolni. Inkább a kétlakiságban hiszek.

◼Milyen volt a családi indíttatás, jelentett-e nehézséget vagy előnyt a művészetek iránti elköteleződése?

Elsőgenerációs értelmiségi családból származom, ennek minden előnyével és megannyi visszahúzó energiájával, ami nagyon jelentős hátráltatásnak bizonyult az első időszakban. Mára természetesen ennek minden negatívuma elkopott, de a hajtóerő, amit implikált, az valószínűleg egy életre szól.

◼A klasszikusok vagy a kortársai hatottak-e inkább Önre?

A klasszikus irodalom után ma már mintha csak a kortársakat figyelném, mintha az az evidencia, amit a klasszikus irodalom megadott mindannyiunknak, alapját képezné annak, amit ma csinálunk. Onnan valók vagyunk, onnan értünk és írunk, ebből az alaphelyzetből olvasom a pályatársakat.

◼A kétezres években a Parnasszus-táboroknak aktív résztvevője volt, hogyan segítette a pályakezdést a Turczi-műhely?

Sok tehetséges, pályájuk elején járó fiatalt hívott Turczi István ezekbe a Parnasszus-táborokba. Nem verset írni tanult meg itt az ember, legalábbis nekem főként megismerkedni segített azokkal, akik mára jelentős szerzőkké lettek, illetve fontos emberi, szakmai kapcsolataim származnak azokból
a műhelyidőkből.

◼A régió meghatározó irodalmi lapjaiban nemcsak szerzőként szerepel. Múltbeli és mai szerkesztői és munkatársi tevékenysége hogyan kezdődött, kikkel dolgozott együtt?

A Ratkó Józsefék által alapított Partium folyóirat szerkesztésére Felhős Szabolcs kért fel még 2010-ben. Fontos évek voltak, sokat tanultam egy irodalmi folyóirat működéséről. Ma Oláh András barátunk főszerkeszti a Partiumot, áldozatos munkával. 2014-től A Vörös Postakocsi versrovatát szerkesztem Kulin Borbálával. Mindkét lap Szabolcs-Szatmár-Bereg megyének, ahol élek, emblematikus folyóirata.

◼Térey-díjas, és idén megkapta a Balassi Bálint-emlékkardot. Térey Jánossal jól ismerték egymást. Baráti kapcsolat is alakult Önök között?

Mindkét díj komoly megtiszteltetés. Természetesen Térey Janihoz pályatársi, baráti viszony fűzött, járt nálam Mátészalkán, a „Költők Egymás Közt” beszélgetős programomban több alkalommal szerepelt Nyíregyházán, Mátészalkán. Rendhagyó irodalomóránkon is a vendégünk volt. Hívott a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) válogatójának idején; néztünk együtt színházi darabokat, vacsoráztunk éttermekben és nálam, vitattunk színdarabot, színészt, irodalmi szerzőt, lapokat és kultúrpolitikai szekértáborokat. Terveztünk együtt irodalmi tábort, és megbeszéltünk időpontot… de volt, ami a terveinket nem vette figyelembe: Jani halála.

◼Gimnáziumban tanít – érdekes párosításnak tűnik a testnevelés és a filozófia… Hogyan egészítik ki egymást a mindennapi életben és azon túl?

Ami ment, ami érdekelt és fontos volt, azokból szakszerű szaki lettem, kicsit több is a diploma, mint illene, és kevesebb is, mint ami fontos lehetett volna még. Az egzisztencializmus nyilvánvalóan jelen van a versvilágomban, a testnevelés általi valóság, az anyagszerűség, a gyakorlatiasság szintén. Fontos a fizikai mozgás, a focit abbahagytam a helyi bajnokságok szintjén, túl sok indulatot, dühöt és tehetetlenséget bosszulnak meg a pályán, a napi robot és igazságtalanságok után, ott mindent igyekeznek megtorolni… ezért a futás, a lovaglás, amit újabban leginkább művelek.

◼Munkahelyén, közvetlen környezetében hogyan viszonyulnak versírói énjéhez? Nem akadályozza esetleg a polgári élet a művészit?

A kollégák javarészt támogatón, barátian, örömmel veszik, olvassák a verseimet, olykor meglep, mennyire képben vannak. Internetes felületek különösen lehetőséget teremtenek minderre, máskülönben, akik nem ismernek, vagy fenntartásokkal viseltetnek a kortárs irodalom iránt, azt is megértem. Munkát kell belefektetni abba is, hogy mindenki megtalálhassa a saját maga számára a neki írt szövegeket, szerzőket, ennek hiányában csak értetlenség, gyanakvás marad a kortárs versekkel szemben. Emberekkel foglalkozni alkotói szempontból mindig inspiratív, viszont vannak olyan periódusok, mikor az elvonulás a világtól, a bezárkózás fontosabb, ilyenkor jó lenne nem a kötelező ütemterv szerinti szünetekre játszani.

◼Más műfajokkal próbálkozik-e, vannak-e még olyan tevékenységek, érdeklődési körök melyekben kiteljesedik az élete?

Ha irodalmi értelemben kérdez, nyilván a prózaírás örök feladat, és mivel nem vagyok grafomán, ahogyan vérbeli prózaíró sem, kicsit döcögősebben írok prózát, mint verset. Más területen például a barkácsolás: tavasszal apósommal szaunát építettünk a házunkba.

◼Köteteinek vannak-e tervezett koncepciói? Hogyan alakult az évek során az íráshoz való viszonya, nyelvezete, formakezelése, tematikája?

Az alanyi költészet felől jövök, de láttam, tudatosan és öntudatlanul is, ebből tovább kell lépnem, nem ki belőle, hanem áttranszformálva, nagyobb teret és versvilágot teremtve, otthonosabban és áthatóbban. Természetesen a kötetekben megvan a koncepció, de nem tematikusan írom meg a könyveket, versek tekintetében más a munkaprogram, ha egyáltalán létezik ilyesmi nálam.

◼A sűrített történetiség, a humoros vagy anekdotikus elemek szerepe is időnként feltűnik a költészetében, miként a formákkal való késztetések
ígérete…

A versek alaptermészete nálam gyakran történetszerű, ha humor is járul hozzá, azt a vers engedi meg. Amikor kötött formákban írok, akkor is jellemzően egyszerű elbeszélésekben. A kötött formákkal szemben viszont gyakran mostohaapásat játszom, gyakran nem írom meg ezeket a spontán, kézreálló verseket.

◼Sokfelé hívják, számos programban vesz részt, mostanában hol járt?

A napokban jöttem haza Pécsről, a KMI 12 és a PIÜ segítségével egy Írórezidencia-programban vettem részt, főleg kötött verseket írtam, és örültem nekik, ujjgyakorlatnak is jó volt, és visszaidézte még a fegyelmezett versírást tanuló időket. Közben úgy érzem, arányosítanom kell, engednem kiömleni a szonetteket is, a líraibban dallamos önmagamat hagyni néha. Az ott készült tíz vers majd mindegyike ennek hangulatában és játékosságában
íródott.