Fénylik, ropog
Azt kérdezem, hogy merre menjek,
s te egyszerre két irányt mutatsz.
Arra jegyrendszer van, erre mozgósítanak.
Fénylik a Hadak-útja ott fenn,
ropog a hó a talpuk alatt:
ismeretlen katonaszökevények.
Eldobálják a könyveiket, repülnek
Svejkek, Iliászok, Ottlikok.
De a málhazsák kútmélyén ott
marad az Egri csillagok.
Ami előtted magasodik
Én kiejtem a néma H-t is,
mikor a lázgörbe utcákon
a kórHáz felé sietek, és nem
tudom nevüket a fáknak,
gyertyán vagy kőris
nekem egyre megy.
Kár, hogy a világ
nem arborétum,
ahol minden növénynek
ki van írva a neve.
Kis tábla hirdeti, hogy
ami előtted magasodik,
szikvója-e vagy mangrove,
esetleg a magányos cédrus.
Jó nekem
Néha úgy érzem magam, mint egy
gejzírben élő hal: tenyerén hordoz
a forró víz, s mint élő áldozatot,
az égnek olykor felmutat. Jó nekem
ez a sors, nem fövök meg, a húsom
nyers és ép marad. Nem kérdem,
miért születtem oda, elég az, hogy
a gejzír nem engedi, hogy valaki
megpróbáljon kifogni hálóval, horoggal,
vigyáz rám, mint gyermekére az anya,
pedig lehet, hogy a zsákmánya vagyok,
és magának tartogat a legvégső napra,
amikor minden kihűl, és belőle is csak
a saját megfagyott emlékműve marad.
