Feneség

Egy időben sokat mesélt azokról az esztendőkről, amikor – mindig így emlegette – a söténdi kultúrában dolgozott. Ez a Kultúrt jelentette, vagyis egy nagy, hodályszerű épületet, nagyobbik felében a művelődési házzal, kisebbikben a könyvtárral, a település központjában, nem messze a katolikus templomtól és a városházától. Soha nem felejtette el megemlíteni, hogy arrafelé a házak éppolyan szürkék, mint az a késő őszi délután volt, amelyen megérkezett, hogy elfoglalja a helyét a söténdi kultúrában.
– Talán évszázadok óta senki nem festett színesre egyetlen épületet sem abban a faluban – merengett, s mi láttuk a szemén, hogy szívesen rágyújtana, ha tehetné, de ezt már az olyan becsületsüllyesztőkben is hosszú évek óta tiltották, amilyen a törzshelyünknek számító Tyúkbélrángató volt.
Valamelyikünk helyesbített, hogy város az, nem falu.
– Való igaz, jogilag mintegy két évtizede város volt már akkor, amikor betettem oda a lábam – sóhajtott –, de még a lakói sem tekintették annak soha. Sajnos, nekem sem kellett hozzá sok idő, hogy végleg beletörődjek a piszkosszürke különféle árnyalataiba – szeretett fellengzősen fogalmazni. Olykor irodalmiasan.
És szeretett mesélni is. Például Szilviről, a söténdi Kultúr fűtő-mindeneséről.
– Teljes nevén Tóth Szilveszter, de mindenki csak Szilvinek hívta.
Szilvi évtizedekig folyami matrózként dolgozott, járta a Dunát Németországtól Romániáig, élte a matrózok vidám életét. Kikötőről kikötőre, egy kis csempészet, nem kevés dorbézolás, lassan tovatűnő ártéri erdők, öröm, móka, kacagás.
– Hogy valójában mennyire mehetett jól a sora, azt persze nem tudom. Szilvi mindig nosztalgiával mesélt a vízen töltött éveiről, az egyszer biztos.
Főként uszályokon szolgált, egyszer-kétszer személyszállító hajókon, azt azonban kevésbé élvezte, mert a vendégek folyton ugráltatták.
– Mindenfelé volt egy nője, ahogy az már lenni szokott. Mondjuk, ezt sose hittük el neki igazán, mert ismertük a feleségét.
Szegény Szilvi szigorú kontroll alatt élt. A neje szúrópróba-szerűen ellenőrizte. Időről időre betoppant a Kultúrba, azzal az ürüggyel, hogy meglátogatja az urát. Mindig árgus szemekkel vizslatta Szilvit, alaposan körbeszimatolta, nem érez-e rajta szeszszagot. A fűtő ugyanis szeretett inni. A felesége ezzel szemben nem szerette, ha iszik.
– Gyakran volt benn nála a kisfia is, iskola után betért hozzá, órákig maradt. Olyankor csak a legnagyobb titokban szippanthatott, mert a kölyök beárulta az anyjának, ha észrevette, hogy iszik.
Szilvi vállalta a kockázatot. Ivott.
– Hősies, vakmerő tett!
Nem Söténden lakott, egy szomszédos faluból járt be kismotorral. Ez lett a veszte. De nem az ital okozta a galibát.
– Szilvi pocsolyarészegen is jobban vezetett, mint a legtöbb úrvezető színjózanon. Legyen szó személyautóról, kismotorról vagy kamionról, mindegyikkel megbirkózott, akármennyit csorgatott is le a torkán.
A bonyodalmat Ilcsi okozta.
– Takarítónő volt a Kultúrban. Csakhogy igen messze állt attól a képtől, ami a jámbor állampolgárokban él a takarítónőkről. Voltaképpen Ilcsi az általánosítás megtestesült cáfolata volt. Festett körmökkel, rezgő műszempillákkal és télen-nyáron forrónadrágban mosta föl a padlót. Mondjuk, télen harisnyát is húzott, nyáron viszont csupaszon hagyta azt a hosszú, formás lábát. Meglehetősen jól nézett ki – szinte a nyála is kicsordult, ahogy maga elé idézte a képet.
– Amikor lehajolt, a mellei majd kigurultak a pólójából. És Szilvi, ahogy a legtöbben, szívesen összeszedte volna őket. Már amennyiben tényleg elszabadulnak…
Egy alkalommal Ilcsi telefont kapott, hogy a testvére kórházba került. Szilvi lovagiasan fölajánlotta, kiszalad vele a vasútállomásra, hogy elérje a nagyvárosba induló legközelebbi vonatot, hiszen ha gyalog megy, csak a háromnegyed órával később induló járatra lett volna esélye. Ekkor történt a baj. A Kultúr felé tartó felesége meglátta, ahogy a forrónadrág föltelepszik a férje mögé a kismotorra, hozzásimul a hátához, szorosan átöleli a derekát.
– Olyan segge volt a motoron, hogy az embernek kedve lett volna ott helyben beleharapni, akár az érett körtébe!
Szilvi élete attól a naptól pokollá vált. A kisfia elmesélte az anyjának, hogy az apja máskor is beszélgetett már Ilcsivel. Többet, mint kellene. A neje ettől kevés híján agyérgörcsöt kapott. Azt hajtogatta eszelősen, hogy nem bír azzal a hajós vérével!
Két hét múlva Szilvi nem állhatta tovább az asszony pörölését, a kisfiú sanda tekintetét, s az egyik délután, amikor letelt a munkaideje, nem motorozott haza, hanem vonatra szállt, és újra beállt matróznak. Levelezőlapon értesítette a nejét, hogy elege van, nem bírja már. Ha a felesége feneségként viselkedik, ő minimum időt kér.
– A levelezőlapot, következésképpen az elmés szójátékot én írtam meg neki, még mielőtt elment. Én is adtam postára a szomszéd községből. Biciklivel tekertem át. Hogy a nyomokat összekuszáljam.
A feleség összetört, levelekkel bombázta az urát. Szilvi meg is enyhült gyorsan, s még mielőtt a bolgár uszály, amire elszegődött, elhagyta volna a magyar vizeket, lelépett, hazatért. Nagy örömmel fogadta az egész család. Meg a Kultúr. Mindannyian kedveltük Szilvit. Egyedül Ilcsi mérgelődött.
– Kurvának néz az a ribanc nőd! – pontosan így fogalmazott, nem több mint három centiméterre a fűtő arcától.
Szegény Szilvi nem győzte törölgetni a nyálat magáról és engesztelni a takarítónőt, aki minden igyekezete ellenére csak duzzogott naphosszat. Heti rendszerességgel összeszólalkozott Szilvi hites feleségével, és olyan piros lett közben mind a két nő ábrázata, mint a rendszerváltozás előtt a tanácsházák homlokzatán virító vörös csillagok.
– Attól féltünk, vagy egymásnak esnek, vagy Szilvinek.
De soha nem fajult tettlegességig a veszekedés. A hajdani matróz mégis egyre mélabúsabbá vált.
– Hogy melyik volt, azt nem tudtuk meg soha. Bármelyik nő lehetett. És az sem kizárt, hogy a gyerek tette.
Mindenesetre Szilvi motorját valaki megbabrálta, és egy késő őszi délután az árokban kötött ki. A jobb lábát és a csípőjét szilánkosra törte, soha többé nem tudott rendesen járni. Hónapokig kórházban feküdt, többször műtötték, végül leszázalékolták. Egy kripli lett belőle, hamisítatlan kripli.
– Saját magát nevezte így, amikor meglátogattuk.
A könnyeit meg a taknyát nyelte…
A felesége viszont örült, hogy ez lett a vége. Attól kezdve Szilvi otthon ült. Az se volt tragédia, ha egy kicsit iszogatott magában.

/Grafika: Zsemberi-Szígyártó Miklós/