Hétfő
(Röhrig Gézának)
János szomorú, legszívesebben el-
süllyedne a föld alá, egy szomorú-
fűzfa helyére, amit kidöntött a
semmiből kerekedett, baljós vihar,
most úgy érzi, pont öt perccel vagyunk az
utolsó óra előtt, ráadásul
ő ma az utolsó óra ezen
a világon, ami pontos időt mutat.
Összegyűjti hát szeretett otthona,
szülőfaluja mondáit, meséit,
a dűlőneveket, népdalokat is
beleértve, úgy érzi, ki kell adni
könyvben a gyűjtést, így talán megmarad
valami az utókornak, nem fognak
mindent átnevezni, elfelejteni,
kitörölni az Isten emlékeze-
téből, így talán az új, más-más nyelvű
betelepülők könnyebben átérzik
a gyorsan fogyatkozó őslakosok
mély fájdalmát, zord megalázottságát.
János egyedüli lehetősége
a pénzszerzésre, a könyv mielőbbi
megjelentetésére, ha eladja
szüleitől örökölt termőföldjét.
Gyorsan kiszámolja, hány könyv lehet a
föld árából, elégedetten veszi
tudomásul, áldott falujában jut
majd legalább egy példány mindenkinek
Boldogságot érez, megcselekedtem
mindent, mondogatja büszkén, cipője
is elkopott, megérdemel egy újat,
majd leveti, gyökereivel együtt.
János szomorú, legszívesebben el-
süllyedne a föld alá, egy szomorú-
fűzfa helyére, amit kidöntött a
semmiből kerekedett, baljós vihar.
Angyalfű
Amikor harmadik fiát íratta
már magyar nyelvű alapiskolába
János nővére, régi nagy szerelme,
barátai, vállveregető derék
ismerősei, János kék szemére
vetették, nagy nemtetszésüknek adva
hangot, miféle család is az övék, hogy
tehet ilyen rosszat a gyermekével
valaki, ráadásul egy anya, hisz
mégiscsak alkalmazkodnunk kellene
a realitáshoz, mivel nem Magyar-
országon, hanem Szlovákiában van
az otthonunk. János érezte, most nem
kenyérrel akarják lekenyerezni,
ezek tényleg petőfieskedőnek
tartják őt, nem a tenyerükön hordoz-
zák, pedig a szüleik, nagyszüleik
miatt volt lelkiismeret-furda-
lásuk az otthon hagyott magyaroknak,
mivel azokat egykor erőszakkal
telepítették át Baranya megye
tízdombos falujába, az elűzött
svábok portáira, akikért még ma
is szól a harang szülőfalujukban.
János dombnak felfelé tart, a sírok
felé botorkál, hogy hátra ne essen,
megkapaszkodik az öreg fák kitü-
remkedő, kiálló gyökereiben.
Aranyvessző
Jánost meghívták Heves megyébe egy
író-olvasó találkozóra, nem
tudott nemet mondani, hevesen járt
fel s alá, de a folyosói tükörbe
véletlenül se akart belenézni,
aztán, mint a hű kiválasztottak úgy
általában, igent mondott, szívéről
leesett egy földön kívüli nehéz
kő, amivel összetörhette volna
a tükröt, de nem volt bátorsága
hozzá, felfogadta unokaöccsét,
vigye el a városba, az út oda-
vissza hétszáz kilométer lehetett,
vitt magával ötven ajándékkönyvet,
sem az útért, sem az előadásért
nem kért semmit, mostanság gyűjti a jó
cselekedeteket, ma mindenkiből
lehet mikulás vagy simán télapó,
a határon túlinak Magyarország
örökkévalóságig tűnő várako-
zás, úgy érezte, példát mutat derék
unokaöccsének, akinek kell még
a tanítás, ráfér, akár az égre
a szemkápráztató hullócsillagok,
ám János unokaöccse nem értett
a lényegből semmit, majdnem elájult,
mikor elvett egy térképet Jánosnak
a szervezőtől, és az pénzt kért érte.
