Az úton bóklásztam, vártam, hogy jöjjön végre Laci, de nem jött, pedig miatta hagytam félbe a Pál utcai fiúkat. Hiába lestem kiguvadt szemekkel, nem jött, csak Pétert, a gacsos lábú vénlegényt láttam rozoga biciklije nyergében. Éppen harangozni ment. Sose vétette el a déli harangszót, annak ellenére, hogy állítólag még órája se volt. A nap állásából tudta, mennyi az idő. De volt, amikor nem láthatta a napot, mert borult volt az ég, olyankor biztosan a hasára ütött, vagy az ujjából szopta ki, mennyi az idő. Lehet, hogy nem akkor harangozott, amikor a delet elütötte az óra, de a mi falunkban akkor volt dél, amikor Péter harangozott. Negyedóra ide a délelőttből vagy oda a délutánból, nem mindegy?
Suszter volt egyébként, suszterinas, Andris mester hűséges segédje. Szerettem a számat tátani a műhelyükben, szerettem a cserzett bőr és a csiriz szagát. Akartok csokira valót, kérdezte Misi, és megcsörgette zsebében a pénzt. Igen, vágtuk rá egyszerre Gusztival, kis oktondik, nem láttunk át a szitán. Szita, az ördögbe is, a pénzcsörgés vagy csak a pénz szó hallatán én a vándorfagyis csengőjét hallom, és összefut számban a nyál. Azt kellett bekiabálni a suszterájba, hogy faszeg, csiriz! Aminek semmi értelme nem volt, de a pénz reményében különbeket is bekiabáltunk volna.
Misi biztosan így, általunk akarta bosszantani a két susztert, haragudhatott rájuk valamiért, vagy csak minket akart megviccelni. Sikerült neki.
Bekiabáltunk, hogy megszolgáljuk a pénzt. Péter a rossz lábaival olyan gyorsan felugrott háromlábú székéről, hogy elszaladni se tudtam. Lekapta a kályháról a forró csirizt, és a fülem mögé kente. Guszti megúszta, mert a hátam mögött óvatoskodott be a műhelybe, így előttem szaladhatott el. A csiriz beleégett a bőrömbe, pokoli kínokat álltam ki, ráadásul Misi is eltűnt a beígért pénzzel. Talán nem is volt neki. Ezek után persze kerülnöm kellett a suszterájt, legalábbis úgy hittem, mert mi mást hihettem volna. Még meg se száradt rajtam a csiriz, amikor verekedés közben leszakadt a vadiúj hátitáskám pántja. Ilyen szakadt táskával csak nem mehettem haza. Andris bácsi biztosan meg tudná varrni, amilyen ügyes, de a történtek után hogy merészkedjek a szeme elé. S az a kevéske pénz, ami a zsebemben lapult, se tűnt elegendőnek. Félve nyomtam le a suszteráj kilincsét. Szerencsém volt, mert Andris bácsi egyedül tartózkodott a műhelyben, Péter harangozni mehetett, dél körül járt az idő. Az öreg rám sandított homályos szemüvege mögül, vagy nem ismert meg, vagy már rég elfelejtette a múltkori dolgot. Bölcs öreg lévén nem foglalkozott ilyen szarságokkal, szó nélkül megvarrta a táskámat, és még pénzt sem fogadott el, megmaradt fagyira, ami egyébként is arra volt szánva. Épphogy kiléptem a műhely ajtaján, amikor odaért Péter, no te csirkefogó, kapott a fülem után, hogy megcsavarja, de ahogy eleresztette a bicikli kormányát, a lendülettől felborult, de úgy, hogy a bicikli alá került. Megszabadultam tőle, faszeg, csiriz kiabáltam most már saját örömömre, az öreg bosszantására, aki a bicikli alól vadul rázta az öklét felém.
Lődörögtem az utcán céltalanul. Hosszú idő után feltűnt egy rozoga, öreg Csepel, na végre! Hangja nagyobb volt, mint a tehetsége. A platóján söröshordók zötykölődtek. A söröshordónak egészen más hangja van, mint a boroshordónak, azok ugyanis fából készülnek.
Láttam, az a sofőr vezeti, aki egyszer úgy megcsavarta a fülemet, azt hittem, leszakad. Hiába jött most, mert libák nem voltak az úton, hogy elgázolhatott volna egyet, no nem a sofőr örömére, hanem az enyémre. Persze, ami nekem öröm, az anyámnak tragédia, pláne ha a hízottak közül való a szerencsétlen, amelyet a lába közé szorítva tömött meg. A vizes kukoricát betömködte a kapálódzó jószág csőrébe, majd a nyakát nyomogatva, mint hurka- és kolbásztöltéskor a masszát a bélbe, lesegíti a bögyébe, hogy aztán a telitalpú félrecsúszott nyakkal gágogva szaladjon a többiek után. Liba se szeretnék lenni, gondoltam olyankor. Bori nénit láttam közeledni, a boltban lehetett bevásárolni, a kezében teli cekkerek. Gondoltam, kihasználom az alkalmat, a kapuba álltam, és rázendítettem kedvenc versemre: „Sose hull le a vörös csillag: / Nap, Hold, Vénusz lehullott régen / S ő dölyföl a keleti égen.” – Nemrégiben tanultam, különösen a dölyföl szó tetszett, igaz, fogalmam se volt, mit jelent. Hogy miért ezt a nem éppen gyereknek való verset tanították meg velem, fogalmam sincs, mindenesetre szívesen szavaltam a hozzánk látogató rokonoknak, nagybácsiknak, nagynéniknek. Meg bárhol bárkinek. Tűzbe jöttem a versmondástól, olyankor kipirosodott az arcom és a fülem. Azt hiszem, maga a költő is meg lehetett volna elégedve velem. A férfiaktól jókora barackokat kaptam a fejemre, a néniktől nyálas puszit. Nemszeretem puszik voltak ezek, alig vártam, hogy fölszáradjanak tüzelő arcomon. De azért büszke voltam magamra.
Bori néni elképzelni se tudta, mi történt velem hirtelen, hiszen az előbb még semmi bajom nem volt, segítettem neki megfogni az ebédre szánt tyúkot, de azért megdicsérte a produkciót, ilyen lelkes versmondást még aligha hallott életében, pedig nem volt már fiatal. Szép, szép, nagyon szép, mondta, miközben elvágta a kapálózó tyúk nyakát. Szokás szerint megkaptam a zúzáját. Bori néni is szívesen szavalt iskoláskorában, kedvence az Anyám tyúkja, amit én is szerettem, de az más volt, azt muszáj volt megtanulni, azt hiszem, ez volt a pechje Petőfinek, a másik meg Segesvár. Egy költőnek is meg kell halni valahogy, és még szerencse, ha nem ágyban, párnák közt.
Az a vers viszont gondot okozott, amit a kultúrház színpadán kellett elmondanom egy ünnepségen. Nem is annyira a verssel volt nekem bajom, hanem a közönséggel, amely farkasszemet nézett velem, amelynek tagjai mind ismerősök voltak, ünneplőbe öltözött nénik, bácsik, akik miattam mosakodtak meg és jöttek el ide, dolgukat félretéve. A felvégből, az alvégből, fiatalok, öregek, csupa ismerős. Kiszáradt a torkom, izzadt a tenyerem. Lámpalázas voltam. Amíg kicsi koromban szívesen szerepeltem közönség előtt, nagy volt bennem a szereplési vágy, most gátlásos és szégyenlős lettem. Minden bajom volt, ha nyilvánosság elé kellett lépnem.
Reszkető kézzel kapaszkodtam a függönybe, aztán nekiduráltam magam, nagy lendülettel indultam el, de megbotlottam egy göcsörtös deszkában, és hason csúszva érkeztem a függöny elé, a közönség nagy megrökönyödésére. Megfagyott a levegő a teremben. Először csak pukkadoztak az emberek, de aztán elemi erővel bukott ki belőlük a röhögés. Földrengésszerűen. Vigasztalhatatlan voltam, megszégyenülten hátráltam vissza a függöny mögé. Szerettem volna a föld alá süllyedni, örökre eltűnni az emberek szeme elől. Gyűlölni kezdtem minden költőt, aki valaha is verset írt, úgy éreztem, az én bosszantásomra.
Az élet persze nem áll meg, nemsokára eljátszottam Szendét a Hófehérke és a hét törpében, méretemből adódóan hitelesen, a kultúrház engem olyan kegyetlenül megtréfáló színpadán.
Szendének a többi törpéhez hasonlóan térdig érő kenderkóc szakálla volt, amit összeragacsozott a madártej. Mi, törpék türelmetlenül vártuk, hogy Hófehérke föltálalja az ételt, ami mindig madártej, vagy ahogy egyszer Vidor találta mondani, tejbemadár volt. Mohón szürcsögtünk, mint malacok a vályúnál. Ez volt számunkra az előadás csúcspontja. A katarzis.
Egyszer aztán Hófehérke üres tálat rakott elénk az asztalra. Megütközve néztünk Marira, aki abban a pillanatban csöppet se hasonlított Hófehérkére, csak egy barna, könnyen elpiruló lány volt az osztályból. Miki befalta az egészet, súgta riadtan szegényke. Kényszeredetten, tessék-lássék imitáltuk az evést, bosszúsan, tüntetőleg csörgettük kanalainkat. Csaknem levonultunk a színpadról. Miki a királyfit játszotta, aki eljön majd Hófehérkéért. Addig is, amíg várt rá a színfalak mögött, felzabálta az előadás legfontosabb kellékét. Nem tette ki az ablakba, amit tőlünk kapott, de ő csak nevetett, a szidalmak leperegtek róla, hiszen a madártej benne volt a hasában, azt senki nem vehette el tőle. És a darab végén Hófehérke is az övé lett. Mi pedig mehettünk vissza a bányába dolgozni. Se Hófehérke, se madártej.
