Bolondnóta
Hínár, iszap – telítve a holtág,
elfeledte rég a folyó-voltát:
eleven víz helyett csak morotva,
apadozik bűzzel bugyborogva.
Hej, amikor még úgy hittük, hogy jó lesz,
sok kis érből hömpölygő folyó lesz!
Adtunk bele vért, vizet is bőven,
s taposunk egy sáros tekenőben.
Fehérül a fiaim szakálla,
az enyém meg hullong a pusztába.
Törődöm is azzal a szakállal:
nő belőle ezüst árvalányhaj.
Ez a város,
hej, ez a város
önnön határával határos.
Nyáron poros, télen meg sáros,
s aki lakja, alszik vagy álmos,
noha nem kinn: belül homályos.
Biz ilyen város ez a város:
Itt, kérem, a kilenc is páros,
s a hűbér máiglan hatályos.
Hajjaj,
lehetne már egyszer világos.
Forgácsok
Ki vagy? Mi vagy? Sors martaléka?
Múlt és jövő közt víg staféta?
Vak űrben kószáló kométa?
Folyamkanyarban uszadékfa?...
*
Hibáztam egy-két számvetésben,
hajójáratokról lekéstem,
de „profi” lévén hírverésben,
névjegyem a homokba véstem.
*
Mit szónokoljak s mit szavaljak?
Csepűből mézet mint facsarjak?
Szállnak fölöttem kósza varjak,
s nincs két hitem, mit összevarrjak.
Hunyorgó
Dereng, borong, s te kutyaszemmel
hunyorogsz a furcsa jövőbe,
hisz rég kiderült, mi az ember,
s mint tömörül csorda belőle.
Pásztázod a roncs mennyezetet:
tágul-e rés szabadabbra?
A szó, ha talál, előbbre vezet.
A többi? Csak abrakadabra.
Nyűtt hitedet bár lefokoztad
s vetnéd tova, mégsem ereszt el.
Hát fürkészed a Jót meg a Rosszat
hunyorgó, vén kutyaszemmel.
Játszik
Gondjaiból bár ki se látszik,
az ember olykor elkomázik
magafeledten ezzel-azzal,
székrekedéssel, szívpanasszal,
s már-már alig is veszi észre:
játszik – mikor mi esik kézre –
fonák helyzettel-pillanattal,
titkon növekvő daganattal,
bukfenceket vető szavakkal,
reménnyel: rezgő szalmaszállal,
a halkan settengő halállal,
képzelt s valódi sorsveréssel –
kisgyerek a nagy konyhakéssel.
Két bagatell
*
Hol áldozat a spicli is,
ott mindenkinek jut bilincs,
lábra, csuklóra, lélekre,
kisdedekre meg vénekre,
rád kattan láthatatlanul,
viselheted gyanútlanul,
s bár Júdás felköti magát,
a malom vígan jár tovább.
**
Nemzet, jövő, elszúrt esélyek –
utódaimnak mit meséljek?
Minden más, mint aminek látszik.
Háború? Még csak ez hiányzik.
Téveszmék reanimációja.
Gyűlölet láncreakciója.
Remény, hit? Olykor féltavasznyi.
Aztán ismét elkezd havazni.
Leng, leng
Leng, leng az egek ablaka,
túlnan ül Isten egymaga.
Tűnődve, némán kémleli:
mi jót művelnek ott alant
okos, szép teremtményei:
mit ültetnek, mit irtanak,
mint raknak föl, majd rontanak
fészket, fatornyot, kőfalat,
egymást mint ölik s ölelik,
míg földi létük letelik.
Sóhaj
Gömbhártya-létünk vak tenyészete
fölemészti a szűkös táptalajt.
Marad: a lassan porló vasbeton,
az elbomolhatatlan műanyag
meg a sugárzást felező idő –
csupa efféle humán hulladék.
Ha addig élek, adj erőt, Uram,
mókázni majd – no, nem a másokén! –
csak a tulajdon elmúlásomon.
Tűnődve szótlanul
belebámulsz a
mulandóság füstpászmáiba
egyszer talán elcsitulnak a háborúságok
a tisztátalan gonosz lélekkel megszállottak
eszükhöz térnek s a fájdalom is megszelídül
többé már nem vicsorít csak csendben mosolyog
lám ezt is kibírtad hát ne panaszkodj
ne sopánkodj amíg a gyertya ég
amíg világol
Vonul
Ki mondja el, hogy mi a lényeg?
Ki szabja meg, hogy mi a fontos?
Vonul a nyáj, legel meg béget,
elöl feszít a főkolompos.
