Emlékszik még valaki Debrecenben arra a pályakezdő, tehetséges fiatal színészre, akiről 1957 őszén dicséretet, méltatást már fővárosi lapban írtak? „A titkárt játszó Latinovits Zoltán egymaga is olyan hidegséget áraszt, hogy a nézőtér megvacogja.” Büszkék voltak a cívisváros lelkes színházbarátai, amikor 1961 decemberében a Film Színház Muzsika kritikusa így méltatta a még debreceni színészt: „Latinovits Zoltán játszotta Orsinót. Sikeres alakításában megfért szenvedély és méltóság. Ez a tehetséges fiatal színész képes a nagyság ábrázolására… Sokat várhatunk tőle…”

Emlékszünk még a Vígszínház színpadán vakító fehér ingben, állva halálba hulló, maradék erejével a halottnak hitt Júliától, Ruttkai Évától mosolyogva, csókkal búcsúzó Romeóra, Latinovits Zoltánra?

Emlékszünk még a habkönnyű filmvígjátékban Alfa Rómeónak elkeresztelt, az országúton összevissza kacskaringózva száguldó Trabantra, amelyet – szerepe szerint és mindennapi életében – a Ruttkai Évába kamaszlelkesedéssel szerelmes Latinovits Zoltán vezetett?

a szerző archívumából

 

Emlékszik még valaki Kanadában Latinovits Zoltánra, a negyvenöt éve halott magyar színészre, aki tengerentúlra szakadt egyetemi társának, barátjának keserűséget reménnyel ötvöző, hosszú levelet írt 1957 áprilisában? „Lassan tavaszodik, meleg, fülledt, nyár eleji idő van. Szobám kicsi, asztal sincs benne, ülni is csak az ágyon lehet. Ez is nyomasztó dolog. Pesten ritkán járok, tudod, nem telik a fizetésemből utazgatásra. Sok a rom, ostrom utáni hangulat van a Ferencvárosban és környékén. A szabadsághősökről írtál. Már nincsenek a templomok körül a tereken, átvitték őket csendben, mint az ellenforradalom áldozatait temetőkbe. Közöny és megpecsételés lebeg emlékük felett.”

Emlékszünk még arra a vérfagyasztó pillanatra, amikor 1967. február 24-én s azt követően sok-sok este a Thália Színház színpadán – Örkény István
Tótékjában – Varró őrnagy szobájába indult, és elhaladva tisztára mosott-vasalt, hófehér tiszti egyenruhája előtt feszesen szalutált? Számon tartja valaki, hogy Latinovits Zoltán milyen indulatosan (és eredménytelenül!) tiltakozott, amikor az előadás rendezője az őrnagy szerepét átvevő színészre testálta a Latinovits Zoltán lelkéből, tehetségéből született, a zilált idegzetű, de a szabályokat mindig fegyelmezetten betartó katonatisztet jellemző mozdulatot?

Emlékezve elmorzsolja magában még néhány hazáját szerető magyar ember Latinovits Zoltán 1967. december 12-én megfogalmazott imádságát?

Az életnek örülni kell.
Nekünk itt dolgunk van.
Lenni, itt: százszorta lenni.
Igazságtalanság itt ezerszeres
Igazságtalanság.
Sors, Isten, emberek, halottak, vizek és
Hegyek tegyetek itt
VÉGÜL is
Igazságot.
Szeretünk élet.
Itt nekünk lenni kell, hogy élet legyen.
Ti tízmillió becsületes magyar és 8 ½,
Legyetek velünk!
Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában,
Hiszek Magyarország feltámadásában
Ámen
ISTEN, SEGÍTS!

Emlékszünk még? – Az elvtársak szerint 1967-ben több mint nyolcmillió határainkon túl élő magyart emlegetni: nacionalizmus; áhítattal hinni Istenben: klerikalizmus; eltökélten hinni egy Hazában: sovinizmus; reménykedve hinni Magyarország feltámadásában: irredentizmus. Az elvtársak ma is így gondolják.

Emlékszünk még azokra az elvarázsolt pillanatokra, amikor 1969. március 3-án Latinovits Zoltán, Mezei Mária, Cserhalmi Anna – három színész: Az izgága Jézusok – egymás mellett álltak az Egyetemi Színpadon, a hajdani piarista kápolna oltárának üres, mutatványostérré alázott helyén, és idéző-kísértő szavuktól a színházterem néhány órára újra szakrális térré változott? Emlékszünk még arra, hogy az internacionalista, hazaáruló hatalom 1969. április 4-én betiltotta a keresztény hitet hirdető költői szertartást? Emlékszünk még Latinovits Zoltán Mezei Máriának írott keserű vallomására? „Kifordított anyaöl ma már a hazánk, hát jól meg kell fognunk a hónunk alatt, hogy rokonságot érezzünk vele. Ez maradt nekünk, meg a szerelem, a Balaton, a fák, a hegyek, vizek, mezők, költők, a gyűlölet meg a színház! Nem sok, de nem is kevés, ami megmaradt. Ha már élünk! Ha már megéltük. Nekünk egy igazi életünk van, a sárkányoknak meg hét fejük.”

Emlékszik még valaki Veszprém városában arra a szívet-lelket megrázó, felkavaró pillanatra, amikor 1972. március 18-án a színházi előadás – Németh László Győzelem című darabjának – szünetében Latinovits Zoltán, az előadás rendezője kilépett a függöny elé, és beszélni kezdett a közönségnek, próbálta elmagyarázni: a főszereplő ifjú hős eltörte a lábát, ezért nem lehet folytatni az előadást. Az igazgató telefonált, rendőröket hívott, és elsötétíttette a nézőteret. Ostoba ember volt, tévedett: Latinovits Zoltán koromsötétben is tudott szíveket megdobogtatóan, érzelmeket megszólítóan beszélni. Egy óra múlva a tiszt elvtársak az igazgatói szobában történt „kihallgatás” után, mielőtt távoztak, meghatottan köszönték meg az igazgató elvtársnak, hogy találkozhattak és beszélgethettek egy kivételes tehetségű, nagy művésszel.

Emlékszünk még Huszárik Zoltán varázslatosan örök életű filmjében (1971) Szindbád-Latinovits törtfényű vallomására a századfordulós, fülledt hangulatú bordélyházban? „Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják, átmeneti idő… Csakhogy én nem kívántam átmeneti időket…”

A múltat végképp eltörölni – szajkózták az elvtársak emberiségellenes dogmájuk erkölcstelen jelszavát, és gátlástalanul hazudtak reggel, délben, este, rombolták az országot, pusztították a hitet, kalodába zárták a szellemet. Emlékszünk még az évtizedekig internacionalista hazaárulók uralta-nyomorította hazánkra, keserű emlékű múltunkra, amelyet túléltünk, s amelynek – egy a milliók közül! – áldozata, halottja volt Latinovits Zoltán?

Ha ma élne, a magyar jelent és jövőt fürkészve mire gondolna, miben hinne, mit remélne a patrióta, hívő keresztény Latinovits Zoltán szertenézve az internacionalista haláltáncot járó, hitehagyott, hitevesztett Európában?

Átmeneti idő…?

Borítókép: Latinovits Zoltán színművész, 1974 Egyetemi Színpad. forrás: Fortepan/ Kádas Tibor