Akkor már hiába simogat puha tenyérrel a végtelen kékség, és hiába szurkálja Isten millió fénytűvel a tavat.
Hattyúkra várok, lábujjam érinti a vizet, hideg bizsergéssel ír üzenetet lábikrámra a teremtő. Bámulom a haltetemet, ami a távolban lebeg, könnyedén úszik, akár egy lufi, jó nagy hal volt, amíg élt. Aranypikkelyei vitáznak a napsugárral, egyik erre, másik arra vetné a napot.
Nagyanyám fekete selyemkendőt hordott, ritkán kéket fehér pettyekkel, olyankor ragyogott, mint az angyalok a Bibliában. Nagyanyám cipősarka sosem érintette a füredi sétányt, tenyere nem simította Jókai íróasztalát, mint egyszer az enyém, amikor elfordult a teremőr. Pettyenként szóródnak emlékeim a vízre. Lebegő tegnapok, olvadnak, mint ostya a szájban, bűntelen bűnösök napoznak. Pettyek lebegnek kettőnk között, süllyed a szó, iszaptemető nyeli meg sem született pillanataink. Hozzál szitát, fogd fel pettyeink, szárítsd meg holnapra, hajítsd el, szórjad, csak szórjad, míg behavazza a világot járványtalan szeretettel. Keresem a csendet minden szóban, minden látomásban, minden temetőben hagyott végtelen sóhajban. Vízre tett koszorú elhagyott szirmaiban látom az összes kihagyott érintésünk, párolgó földek lélekátvonulásában torzult álmok karcolják a jövőt. Nagyanyám selyemkendőt hordott, olyat, mint ma a búzatábla. Játszik vele a Jóisten, simítja jobbra, balra.
Pókhálónapok jönnek egymás után. Királylányokon bakancs, selyempaloták mosásra váró sárfoltjai láthatatlan üzenetek. Pókháló születik a vízen, megszüli magát vagy százszor, becsomagol mindent, ami tegnapi szép. Hajunkba kap a szél, ami a tó felől fúj, elsimítod arcomból, mosolyogsz, én is ezt teszem, mások nem értik, miért. Felemel egy pillanat, másod-
percnyi életre szóló szenvedély. Hanyatt fekszem a vízen, becsukom a szemem, sodor a gondolat, távoli hangok, anyám énekel, messze még a reggel. Lábujjhegyen billeg a magány, támaszték kellene napsugárból, mézillatból és szerelemből. Támaszték holnapra, hogy le ne essen helyéről ez a lötyögő világ.
Pereg a vakolat, széttapossuk tegnappá, cipőnk talpára száradt emlékké, amit a szemétbe kaparunk. Savanyú éveket dobunk rá, aztán kifordulunk. Ennyi volt.
Fekszünk a strandon. Apró pihék csecsemők hátán, kicsiny gödröcske pufók arcukon, sírás, nevetés festi fekete-fehérre a partot. Szépasszonyok formás combja és melle, akár anyámé egykor. Szépasszonyok kacér pillantása, selyemszalagok kalapjuk szélén, ölük ígérete holnapra sztaniolba csomagolva. Anyám szőke hajába font balatoni napok emléke, lépéseiben nyaraink születnek meg újra és újra a forró köveken. Fából ácsolt nyári lak, hinta a kertben, bodobácsok apró gyerekek markában. Tenyerén hordoz egy ismeretlen érzés, szűretlen és zavaros. De üveg a tó, menetelj rajta, által a másik partra, által a másik világba, a jobbikba.
Öt lépcsőfok, a korláton millió érintés muzsikájából szimfóniát kottáz a balatoni nyár. Hínárkoszorú bokámon, bilinccsé száradt torz emlékek kísértenek: szívéhez kap és összecsuklik. Fedetlen teste a parton, hangok felfoghatatlan messzeségből, üresség, magány szakadt kosárba dobva. Akaszd karodra, vidd el, vagy áss neki sírgödröt a nagy diófa alá. Nyugodjék békében.
Fokhagymás olajban légyláb kapálózik, vagy úszni tanul a lángosszagú délutánban. Palacsinta háromszázért – kívánj hármat, talán megteszem. Létrát állítok az égig, kölcsönkulccsal szélesre tárom a kaput, szemben apám boros pohárral kezében koccint egy bikinis angyallal. Napolaj csillog nyakszirtjén, gondosan el-
kenem, hogy mindenhová jusson. Aranykanállal felhő-
fagylalt kehelyből, mozsárban zúzott bűntudattal. Apám bőre újra ránctalan, csak térdhajlatában hagyott gyűrt emléket az elmúlás. Üzenet tyúklábmintákból, betűzöm, amíg tudom. Gyorsan kopik a múlt, fut lefelé esőcseppeken, kristályharangok csendülnek újszülöttek torkából. Meghalni könnyű, csak az odáig vezető út töri fel az ember sarkát.
S a ház a tóparton, múlttal feketére mázolva száz-
éves fenyők árnyékában. Hullámok menekülnek felé a vihar elől. Mennék én is feléd, de nem látlak, csak vizet markol kezem, talpam iszap fogja. Barna kacsatollal írt szerelmes levél mentőcsónakká hajtogatva. Ígéretekből védőháló zuhanó segélykiáltásom alá. Feszítsd ki
hajszálereid, csorogjon bennük a vér, legyen rugalmas tested temetője végtelen félelmemnek. Sodorj belőle szenvedélyt, hurkold erősen, tartson hegynyi hitet. Imádkozz Istenhez mindennap, hogy így legyen.
Csillámport kiabálok, kenyeret dagasztok megbocsátásból, aranybarna kérget sütök rá, eléd teszem, ha megéhezel. Maradékból kacsákat etetünk a parton, lábunkat lógatjuk a stégről, hét vitorlást számolunk a távolban. Hangfoszlányok utaznak a vízen, sodródnak, mondatcsipkévé verődnek a parti sziklákon. Gyík surran a kövön, apró farka vonalat húz, mély árkot múlt és jelen közé. Híd kellene, építsünk rá holnap-
után minden holnapi érintésből, erős ácsolat igaz szóból. Árnyékunk egymás mellett, hosszú, fekete testek összeérnek egy közös távoli ponton. Buborékozik a tó, lentről üzennek, rátérdelek a vízre, kezem összekulcsolom, imádkozom. Harangokat hallok, gerincemben szerelmeskedik két szólam, hanyatt fekszem, anyává leszek. Méhemben megmozdul egy gondolat, egy fehérre súrolt fekete érzés. Világra hozom harmadnapon, megszoptatom.
Napozunk a csíkos törölközőn, hársillat otthonról, örökségből húzunk napsátrat. Folytatni kellene holnap,
amikor üres a strand, amikor bogarak táncolnak a lámpafényben. Hajnalban már csak az én lépésem muzsikál a talpaktól fakó térköveken, mint hétköznapi szonettek, tititák peregnek a strandkabinok kivilágított faláról.
Temetők békéje az üres parton, hajnali apró léptekkel szaladó kutyák pórázon, akár az emberek a járvány kötőfékén. Belesek egy kivilágított étterembe, csak két kilencven fokon fertőtlenített üvegpohár szeretkezik
a fehér abroszon.
Lötyög a mai nap, vékony lábai belelógnak a holnapba, húzd fel a térded, nincs semmi baj. Megtörölközöm, felteszem magam egy polcra, de csak olyan magasra, hogy holnap elérj.
