Felmászom a kibelezett óriási hal gyomrába, leülök az egyik oldalsó ülésre. Az ejtőernyősök helyére. Innen ugrottak ki valahová, valamelyik éjszakában. Az én hátamon semmi nincs. Egyetlen kézitáska velem, édesapámtól kaptam az útra – útra?, a menekülés nem út, hordom az irhámat, féltem nyomorult életemet –, benne minden holmim: egy-két ing, fehérnemű, borotva, fogkefe, de se egy könyv, semmi más. Semmi más nincs velem az irhámon kívül. Igazolványom sincs velem, a zeneakadémiai diplomámról nem is beszélve.
Behúzott nyakkal ülök a Sir John Warren kibelezett, bordás belsejében. Sir John Warren neve festve a gép oldalára. Az angol királyi haditengerészet admirálisa lehetett. A szigetországban minden olyan arisztokratikus. Angliáról nem tudok semmit. Aki ejtőernyővel veti ki magát, miközben alulról bizonyára lőnek rá, annak nincs szüksége fényes díszletekre. Hát én hová vetem ki magam? Harmincnégy magyar egyetemista ül kétoldalt. Kényelmetlenül szorongunk egymás mellett. Elhatároztam, hogy nem tekintek hátra. Ha olyan egyszerű lenne. Felberregnek a repülőgép motorjai, légcsavarok keverik a levegőt, rázkódó futás, elemelkedés, életemben először ülök repülőgépen. „Menj el, fiam!” – anyám nem mondja, hogy megszakad a szíve, nincs mese, kevesebb szó kevés erre, apám kezembe nyomja a kézitáskáját, marhabőrből készült, még a békeidőkben, ő nem szól, ajka összeszorítva, „mentsd magad, mentsd magad!”.
Huszonhat éves vagyok, felemelkedik az öreg kávédaráló a schwechati repülőtérről, vagy talán egy közeli katonai bázisról, úgy berreg, mint az otthoni kávédaráló – miért jut ez az eszembe? Valaki körbejár, nem a nyomorgó-szorongó magyar egyetemistákhoz tartozik, angolul beszél, katonai poharat nyom a kezünkbe, az enyémbe is, termoszból forró kávét tölt bele, iszom, átfáztam várakozás közben a betonon. Hát akkor irány Anglia.
Minden jelen idő. Reggel bementem a Rádióba, Mario Rossi karmester irányításával fölvesszük az Egmont nyitányt – nem, azt majd néhány órával később helyezi a korongra az ügyeletes lemezforgató. Az a dolga, hogy a zene megszólaljon a Rádióban. Zenei szerkesztő vagyok, ülök, figyelek az üvegfal mögött, Rossi mindig elegáns, fehér csokornyakkendő, sörtebajusz, erősre vágott arcél, most lazább, kigombolt ing. Bejön valaki, a fülembe súg. Intek, hogy felvétel, de újra erőlködik: az utcán, valami az utcán, tömeg, felvonulás, tüntetés, valami készül… Újra jönnek, már félhangosan: abba kell hagyni. Mi van? Senki nem tudja, és mégis mindenki. Maestro, az utca, Schubert nagy C-dúr szimfóniája ilyenkor… Érti, megy, „majd holnap folytatjuk”, de maga sem hisz benne, riadt arccal odadobja a karmesteri pálcát.
Egy harmincas éveiben járó szikár férfi jó magyarsággal átkiabálja a repülőgép mélymorgó hangját: „George Cushing vagyok, a londoni egyetem magyar tanszékének vezetője.” Beszélgetést kezdeményez, Széchenyi, Kossuth and national classicism in Hungarian literature címmel írta doktori disszertációját 1952-ben, én akkor kaptam meg a diplomámat a Zeneakadémián. Nemzeti klasszicizmus… Bőgjek, mint egy vadszamár, kétségbeesésemben?
A Szabadság hídon át hazafelé igyekszem az Ábel Jenő utcába. Nincs nyugalom, izzik a türelmetlenség. Toporgó várakozás. Elérkezik az Egmont nyitány órája. Visszamegyek a Rádióba. Még járnak a villamosok. Anyám utánam nyúlna, érzem, fogna, de engedne is.
A Nemzeti Múzeum kertje tele fiatalokkal. A magas, dárdahegyű kerítésen túl, nem messze tőlünk ávósok sorfala, szorosan egymás mellett, kezükben géppisztoly, mögöttük tisztek. A Bródy Sándor utcai bejáratnál is ávósok őrködnek, velük szemben egyre közelebb a tömeg, a feszültség lelkesít és szétfeszít, lebeg rajtam homokszínű ballonkabátom. „Az egyetemi ifjúság tizenkét pontja” – diadalmas, követelődző, türelmetlen, fájdalmas kiáltások? Vissza a Múzeumkertbe. A szomszédos Puskin utcából teherautó fordul be, a platóján sorkatonák. „Álljatok meg, dobjátok le a puskátokat!” Odaadják a fiataloknak, viharkabátos fiataloknak, immár felfegyverkezve bevonulnak a kertbe. Merednek a puskacsövek. Lihegésem csak, vagy mondom kiszakadva: „Ne lőjetek!” Kiveszem egyik kezéből a mordályt, valahol talán így olvastam, de ez nem olvasmány, hideg a cső, hideg a vasa, még a fája is, závárral lefelé tartva odavágom a kerítés kövéhez, ne lehessen többé használni.
Hová rohanok a tömegben? Ki, ismét ki a Bródy Sándor utca felé. Mozdulatlan az ávósok sorfala. Mások is, én is, megrázom a legközelebb testemre meredő géppisztoly csövét: „Ti is magyarok vagytok! Csak nem fogtok ránk lőni!” Bátor vagyok? Nem, gyáva, csak nem futok el. Meghalni huszonhat évesen? Mit gondolt Petőfi utolsó leheletével ugyanúgy huszonhat évesen? Már nem az ember, az élet gondolkodik.
Hátulról könnygázgránátok röpülnek felénk. Egyedül maradok a füstben. Megdermedve könnyezem. „Ne maradj ott!” Nekem szól, vagy az egész füstvilág kiált? Nem látok, könnyzápor, Schubert Nyolcadik, befejezetlen szimfóniája, a finom dallamok egyszer csak abbamaradnak, leszakad a zene, szétvágja mindazt, ami addig volt. Állok Schubert mélységes zeneszakadékában: „menekülj!” Mozdul a test, ki irányít engem? Lezuhanok a Múzeumkert októbersárgult gyepére. Csodálkozva tekintek föl: hogyan jutottam át a lándzsahegyes kerítésen. Tapogatom: sehol vér belőlem. Élek. Zokogok, élek. Remeg a föld, egy magyar harckocsi, nyitott tetővel, a nyílásban egy fiatalember. Az életet, Istenem, védd az életet!
Ködös Albion – nem tudok mást, nem tudok többet, visz a repülőgép. A mellettem ülő fiú kezében megbillen a kávésibrik (így mondták, ugye így is mondták odahaza?!), rázkódik, talán azért, nemcsak a gép, a teste is, leönti a ruhámat. Érzem a szöveten áthatoló forróságot, barna foltok rajtam. Visszaránt, dühös vagyok. Zmertich Iván életreszóló barátom lesz.
A Rádióban. Elmúlt a ruhástól ágyra vetett éjszaka. Egyenruhás hullákat, leprásnak érzett egyenruhától megszabadult testeket raknak teherautóra. Haraszti Elemér, a forradalmi bizottság elnöke megszólít a folyosón: legyek a zenei osztály küldötte. A másik Huzella Elek zeneszerző. Mindennap ülésezünk. A legegyszerűbb dolgokban kell határozatot hoznunk: mi legyen a Rádió jövőbeni szignálja? – Bartók Concertójából egy részlet. Túl extrém, vetik ellen. Az egyik technikus fiú odajön hozzám: „Az ávós parancsnok most hagyta el civil ruhában az épületet.” Lendül, de megragadom: mi nem bánunk velük úgy, ahogyan ők bántak velünk.
Nem tudok aludni. Nyúznak a napok a remény és a kételkedés málladékában: visszajönnek? Vagy sikerül?! Emelni vágyott gomolygás. Vasárnap hajnalban otthon tartózkodom, „aludj, drágám, egészen tönkremész ebben a bizakodásban”. Anyám hangja fölemel az egyszerűség gyönyörébe: élek. Érzem, mint még soha, hogy az életnek (és csak annak) van súlya.
A miniszterelnök beszéde, egyszer csak megszólal a telefon. Az ügyeletes lemezforgató a Parlamentből, az ideiglenes stúdióból: „Most ér véget a beszéd. Milyen lemezt tegyek fel?” „Mi áll rendelkezésre?” „Főleg győzelmi indulók.” „Olvasd fel még egyszer a listát!” „Schubert Ave Maria.” „Ezt tedd fel!”
Összeomlás. Napok remegő félelem-fénytelenségben. Szakadjon le az ég, elviselhetetlen a bizonytalanság. Telefon – újra csörren. „Harasztit már letartóztatták. Menekülj!”
Apám aktatáskája, békebeli, marhabőrből készült, anyám úgy enged el, hogy visszaölel. Régi igazolványommal még bejutok a Rádióba, igazolást hamisítok, pecsétet rá: a Rádió vezetői megbíznak azzal, hogy az ország egész területén felkutassam és begyűjtsem az intézmény technikai berendezéseit.
A Nagyvásárcsarnok elől üres krumpliszsákok alatt hasalok Székesfehérvárig, azután tovább. Vánszorgok a vizenyős területen. „Ha átmászik ezen az árkon, az már Ausztria!” És ha hazudott a parasztgazda? Fényszórós autó közelít: oroszok vagy osztrákok? Osztrákok.
„Ave Maria! Azt tedd fel.” Ave Maria… könyörögj érettünk… Zümmögve-zörögve berreg az égen az öreg, kávédaráló repülőgép a megfojtott európai éjszakában.
