Törley Mária szobrászművész érzékeny finomságú domborműve a költő jellegzetes vonásainak ábrázolásával belevon Marsall László lázadó-nyugtalan világába. „A modern magyar költészet egyik legkülönösebb alakja. Talán még különcnek is lehetne nevezni, ha ennek a fogalomnak nem volnának félreérthető mellékjelentései. De a köznapi emberekhez képest minden igazi költő valamiképpen különc, s a költők társaságában olyanok számíthatnak különcnek, mint például Weöres Sándor vagy éppen Marsall László” – írja Vasy Géza.

Marsall László 1953-ban kezdte költői pályafutását, és mesterének Weöres Sándort választotta a magyar lírában akkoriban fellelhető irányzatok képviselői közül. Erősen hatott rá a modern francia költészet és a világirodalomból számos irányzat, a szürrealizmustól az abszurdon, a groteszken át a beatirodalomig.

Aligha lehet beskatulyázni őt bármiféle irányzatba.

Ne is kísérletezzünk ezzel! Helyette idézzük inkább első, Weöres Sándorhoz írott levelének részletét 1956 nyaráról, amelyből kibontakozik önarcképe. Fő vonásai végigkísérték egész életét.

„Ne haragudjék, hogy teljesen ismeretlenül fordulok Önhöz, de kérem hallgasson meg. 22 éves vagyok. Változatos múlt áll mögöttem, élményeim egy József Attila élményeivel vetekednek. Gimnáziumot végeztem, részben magánúton, s ezalatt voltam a földalatti vasút építésénél segédmunkás, egy Pest környéki kavicsbányában csillés meg lapátoló, raktam ki éjjelenként vagonokat a pályaudvarokon a legkülönbözőbb emberekkel, kosaraztam a Nagyvásártelepen.

Szüleimtől elválva egy osztálytársammal albérletbe költöztem, dolgoztam és koplaltam, lerongyolódtam és télen nyári ruhákban jártam. Közben leérettségiztem. Esténként, ha nem mentem dolgozni, filozófiát, irodalmat olvastam, és szörnyű dilettantizmussal sajátítottam el a festészet alapjait. Verseket próbáltam írni, de képtelen voltam a fejemben lévő khaotikumot formába önteni.

Minden formabontó művészeti irányzatért – az impresszionizmustól kezdve a szürrealizmusig és a dadaizmusig – rajongtam, és magam is kipróbáltam primitív festői tudásommal.

Érettségi után kőművesnek mentem, ahol egy schizoid félőrülttel ismerkedtem össze, aki megbabonázott démonikus rendszertelenségével, különös vízióival és analógiáival. Otthagyva a munkát közösen statisztáltunk a filmgyárban, és este a Volga eszpresszóban meg különböző italboltokban. Ezekben persze nem annyira statisztáltunk, mint inkább nyakló nélkül ittuk az alkoholt, bort, sört, pálinkát, ahogy jött. Kurvák, stricik, jampecek, rosszarcú »barátok« képezték társaságom, s megindultam a züllés útján. Minden munkát otthagytam, kölcsönpénzekből éltem, »potyáztam«, s délelőttjeimet, estéimet, éjszakáimat ringyókkal töltöttem, vagy az utcán, vagy egy moziban. Közben nem olvastam, nem festettem, csak írtam. Nem versek voltak azok, hanem zavaros, rendszertelen víziók, fogalmak, képek halmaza.

A Marsall László emlékét őrző, nemrég avatott emléktábla a XII. kerületben
Forrás: Hegyvidéki Önkormányzat / hegyvidek.hu

 

Barátom, akivel együtt laktam, már egyetemre járt, s a teljes lezüllés markából csak az ragadott ki, amit remélni sem mertem: felvettek az egyetemre, matematika–fizika szakra. Elszakadtam schizoid barátomtól, aki őrültsége elől akkor már teljesen az alkoholba menekült, hazatértem a szüleimhez, s apám – volt vármegyei, most vállalati tisztviselő – és anyám – egy evangélikus pap lánya – úgy fogadtak, mint a megtérő tékozló fiút.”
Egyik méltatója azt írja: „Az önvizsgálat és önértelmezés pihenőt nem ismerő munkája állandó költői, nyelvi és formai kísérletekre vezet. A Vízjelek versanyaga a modern költészet formatervező lázában született. Marsall László sorra tesz próbát a régi magyar vers, a »nyugatos« hagyomány, az avantgarde, a prózavers és a bonyolult nyelvi struktúrák lehetőségével.”

Anélkül, hogy mélyreható verstani elemzésbe bonyolódnánk, életművét olvasva annyi bizonyos, hogy

mesteri módon él a nyelv, a szöveg felbontásának a modern irodalomban ismert, szinte kényszerítő szükségével.

Mivel magyarázhatjuk ezt? Azzal a fölismeréssel, hogy a matematikában jártas költő, aki a matematikát is a valóság egyfajta számokkal, halmazokkal megfogalmazott művészi konstrukciós ábrázolásának tekintette, tisztában volt azzal, hogy a szavak mindig csak lihegve követik azt a valóságot, amelyet ki akarnak fejezni. Ez a lemaradás készteti a nyelv „megtöretésére”. Ez persze nem könnyíti meg – különösen felszínes olvasással – versei befogadását.

A ránk tekintő arc mögött a lelket keressük – pontosabban a szellemi lelket, az ember lényegét. Mivel küzdött az ember, ami azután a költői nyelvben keresett kifejezést? Ehhez idézzük fiának emlékezését: „Nem bohóckodott, nem »játszott zsenit«. Játékos volt, de inkább töprengő, mint vidám. A fantáziájába menekült. Azt mondta, »Istennek ír«… »Istennek írni = fantáziánkba merülni« tengelyen mozgott az élete.”

Kirekesztett gyermek című versében ezt olvassuk: „de ki hiszi el hogy minden halál vakablak / hogy nem lehet rózsaként áthajolni / hogy nincs tovább”.

Költészetében megjelenik a transzcendentális filozófia – már nem a külső valóságot helyezi szemlélődése középpontjába, hanem az ellentmondásos emberi természetet vizsgálja, amely reflektál a valóságra (legalábbis amit annak gondol). Ez együtt jár a kétkedéssel, tagadással, s viaskodásra indítja. Ezért írja A züllött barát tanácsa című versében: „Válassz magadnak maszkot! / Kell a lakat az abroncs… / Válassz magadnak maszkot! / Válaszd a bókoló Birkafejet.” Válassz magadnak maszkot, mert – eljut odáig – „meztelen arcod / szétrobban”. És a végén szánja a csonkaságában, maszklétében élő embert. Játékosnak tűnik, miközben kegyetlenül kíméletlen játékot folytat az önkeresés világegyetemében. Ezért írja Sóhaj című versében: „nem ember aki nem akarja szétrobbantani önmagát”.

Mégis könyörületre vágyik. A könyörület kérése több versében megjelenik. Az Álomban született könyörület című verse végén eljut a lírai vágyképig: „friss gyantaszagú a könyörület”. Ezt a gondolatot viszi tovább Könyörgés című versében: „Könyörülj rajtam. / Kaszáld le kiséretemet / a vas-csalánokat. / Szöges kesztyűmet / húzd le kezemről. / Sebző szavaim / szikráit fújd el.” Kihez szól a könyörgés? Istenhez? Erre nem kapunk egyértelmű feleletet az örökös énkeresés kényszerében.

A kétkedés, a szkepticizmus mellett hol talál valahol ideiglenes megnyugvást, tisztaságot és reményt?

A gyermekkor világában. Erről tanúskodik Kút és galamb című verse. „Kútgém feje / hintázó galamb” – és eljut a végső megállapításhoz: „Enyém a kútgém ringatózása / Kút és Galamb / Örök.”


Befejezésül idézzük Weöres Sándornak Marsall Lászlóhoz 1956 nyarán intézett levelét:

Kedves Barátom,

Versei sokkal érdekesebbek, mint vártam. Először is: mélyen-átélt élményen alapulnak, ha ez az élmény szűk is: a mai Budapest. Tud látni és láttatni: a körömre és lépcsőfokra hulló neonfényt, verébszerűen nyüzsgő városi embertömeget, a lányként karoló félhomályt, az embereket beszívó-kiköpő forgóajtókat; van szeme, mint festőhöz illik. De nemcsak részleteket, hanem egészet is jól érzékeltet: a város moloch-bálvány természetét, a penetráns rohadtságot, a lakosok folytonos szomját, sóvárgását, az egésznek hamis kulissza jellegét, s hogy mégis minden vérbe-velőbe kerül. A narkotikum utáni vágyat, s a budapesti szerelmet, mely narkózissá züllött, és alig különbözik másban a cigarettázástól, minthogy két személy kell hozzá, többnyire különnemű. Verseiben félelmetes kritika, sőt vád van; talán nem is tud róla, hogy mennyire moralista, tán akaratlanul. Juvenalis rokona, a várost-ostorozóé; s még inkább rokon Martialissal, aki maga is együtt-vonaglik az egész nyüzsgéssel. Továbbá: felismerhető saját hangja, látásmódja van, ami nagy ritkaság.

Nekem tetszenek a versei; nem tudom, hogy a mostani versértőknek is tetszhetnek-e; annyira megszoktak valami uniformizált hangot és a dolgok elkenését.”

Az emléktábla emlékeztesse az arra járót, hogy élt ott egy költő, aki a hangok és dolgok hamis uniformizáltsága mögött, a világ sötét oldalának fájdalmas tapasztalatával, kínlódva, olykor frivol-játékos módon, mégis a tisztaságot kereste.