T. Szerk. Úr!

Így kezdtem levelem. Először azt írtam neki: a tüneteggyüttes alapján… alkotói… nyeltem egyet, szárazon, nem, végül csak lélegeztem, szóval: alkotói válság… Azok alapján, amit a jelenségről olvastam, úgy tűnik. Az. Aj, bezavar a háttérzaj.  Értem én, hogy a nyaralónak vasárnap délbe van érkezése, és hogy éppen velem tesz jót, hogy a parlagfüvét lenyírja, de: Isten is van a világon! Legalábbis ezt mondja anyám, amikor megszegem a harmadik parancsolatot. Mit lehet erre mondani? Már ahol, s aki számára van, édesanyám! Azt fogja hinni elárvereztem a hitem, és ott hal meg, ahol majd csak az erdei vadak találnak rá. Megkérdeztem egyszer tőle, van-e pillanat, melyben nem gondolt a halálra? Újabb levél fut be a mecseki remeteköltőmtől. A negyedik vers, és hol van még a nap vége… Szép, irigyellek – üzenem vissza. Te vagy a költő, én csak firkász! – válaszolja a mester. Milyen szépen szól, de milyen hamisan… Az én szavaim egymásnak esnek. Az én nyelvemben tombol a szóbűnözés. Na, ugye, hallom egykor jó-, majdan rosszat akarómat. Ugye, hogy mesterség a versírás, akinek nem áll a kezére, ne űzze, ne tegyen úgy, mintha. Mert darabos esés lesz a vége. Az milyen? Nevet. De mintha gyilkolna. Nem tudom, a lét mely oldalába kapaszkodik, hogy részigazságai miatt megbocsáthatatlan kettős beszédét most éppen ide hallom. Tisztán. Borzongva. Úgy volt, igen. Először csak írtam, és azután költöttem. A tanulásra. Ennek az iskolának kudarc, szégyen, agysejt- és idegbomlás volt fizetsége. Ki kényszerített rá? – akasztott meg szavamba. Senki. Mondjam azt, hogy nem tudtam (én sem) egyszerre két utat járni? Ha Isten mást akart velem, ikernek termet, nemde? Mi az neki? Kérd Tőle a visszaigazolást… Újabb vers fut be Pécs mellől. A hatodik. Érdekes bizalom, amely visszaigazolja a költő tehetségét. Gratulálok, szép írom, túl minden kétkedésen. Riaszt a telefon emlékeztetője: 30 perc maradt. Olvasásra, tanulmányírásra, alkotásra. „egyebekre” – utóbbi három cetlin. Gyerünk. Futás. El. El innen. Csoóri El… nem tudom már milyen köpenye alá. Megvan: Elkártyázott köpeny. Csoóri közelébe lenni már költészeti lét. Ma, Kr. u. … napján… valamivel dél után leültem. Remek. Először azt írtam neki, mielőtt félre értené, van, van vers a „fiókomban”, de talán ha azt írom: „megatakarítás” céljából biztosan érteni fogja. Hogy egy kicsit halálom után is, hogy mintha írnék… „Ismeretlen versek”. „Nyomtatásban meg nem jelent írások”. Ilyesmi. Eddig a vicc. Nincs íróasztalom. A fiókokban kés, villa, kanál. Sörnyitó. Zöldséghámozó. Három. A fanyelű a Mártoné, a piros a Bercié. A harmadikat én használom. Oktatóeszköz. Megeredt az eső. Az ördögbe is, helyesbítek! Istennek legyen hála! Fő-szer-kesz-tő Úr! Esik az eső! Áldott legyen az Istent! Elnézést, kiszaladok a ruhákért. A többiért nem kár. Jaj, az ablak! Futás! Beázik a modem. Azt írtam már, hogy, ööö, nyugodtan lapozzon, görgesse az egeret, dögvész, jobb is, ha nem akad fenn. Megvan? Rendben. Folytatom. Mióta Kodálynál olvastam, hogy „a gyűlölet, a rossz szándék élesíti a kritikai érzéket”, azóta nem fog a tollam. Nem, ez nem műszaki hiba, és persze nem valami jelentős ügy. De nem is gyűlöletet: irtózat inkább, amit érzek. A szavak iránt. A legáltalánosabb, a legjelentéktelenebb is elém áll, feljogosítva érezvén magát arra, hogy páváskodjon, szabad világban, mai nyelven, intellektuális versben. Egyforma hosszú a két karom, de egyik sem bábjátékra termett. A szavak tüntetnek és meglágyultak a kéz csontjai. Áll a bál. Az egy meg egy: kettő, az aabb: páros rím, de a költészet nem hermeneutika többé. Nagy a baj a szavainkkal, Uram. A vers helye üresen marad. Vagy megfullad a szavaktól. Már mindent lehet hazudni is: hallgatást, fájdalmat, szerelmet, történelmet, békét, és verset. A vers távolról szemléli a verset. Mert megölhették, de megalázni nem engedi magát. Szememmel látom, tűzön, vízen vezet vissza az út. A kohón át, a vízen járva, egészen megtisztultan és egészen vak bizalommal. Három perc. 1. Munkanapló – kitöltendő! 2. ELMŰ – jelenteni az órát! 3. Kedden jönnek a szelektívesek! Beérkezett üzenetek száma (13). Spam (5). 4.Milyen kegyelmet kapott a járvány ideje alatt? – Híd Magazin körkérdés, határidő: jún. 20., max. 400n. Kitartó kegyetlenséggel mondom, mintha először de századjára: Bolondozik a net, ma nem tudtok gépet nézni, fiaim. De anya! Nincs: de! Asszonysors van. Meg nyár eleji vihar. Na, jó, velem lehet alkudozni. És itt már olyan lettem én is, mint a karika, kiből ketten sem tudtunk kecskét rajzolni. Mondtam, hogy ceruzával kell! – sírt bosszankodva Márton. Magamra veszem a szégyened, fiam! De unta már, unja, mint láncát a kutya, hogy pórázon van. Mit lehet erre mondani? Hogy majd az idő? Begyógyítja? De ekkor vágást, édesanya? 16.00 h.