Olvasván L. Simon László kötetét, persze, hogy újra eszembe jut Ady. Nemcsak a kötetcím okán, vagy éppen azért, mert Csillag-szóró éjszakák a címe az Elekes Gyula tűzzománcképeiről szóló írásnak. Bár éppen itt idéz L. Simon két verset is, és a legvégén az Intés az őrzőkhöz néhány sorát. Úgy érzi a szerző gondolkodásmódját és habitusát nagyjából ismerő olvasó, hogy a nagy előd valószínűleg igencsak hatott a könyv írójára. Az pedig nem túlzás, hogy az esszéíró L. Simon László a mai őrzők egyike, akinek nagyon fontos a tradíció, de persze a folytonos megújulás is. Ez abban is megmutatkozik, hogy számára egyaránt nélkülözhetetlen a konzervatívnak nevezhető művek sokasága, ám emellett például az avantgárd is.
Az új kötet műfajilag különböző írásokat tartalmaz. Személyes hangú vallomás éppúgy található benne, mint ünnepi beszéd, a kultúrpolitikát elemző esszé, vagy éppen a Nemzeti Múzeum vezetőjének értékközpontú gondolatsora, és a már jelzett képzőművészeti szakírót fölmutató néhány szöveg. Az utóbbi évek változásainak lenyomatát is megleljük ebben a könyvben, hiszen a múzeumokhoz fűződő gondolatok most súlyosabbak, mint korábban. Vissza-visszatérő mozzanat a szörnyű orosz–ukrán háború említése is.
Ami nem változott: a felelősségteljes magatartás, az igényesség, a széles körű tájékozottság, a stílus szépsége. Utószavában Soltész Márton írja: „Az egyszerre modern és konzervatív L. Simon László idejekorán fölismerte … a nemzeti hagyományainkban gyökerező tudásnak fundamentális jelentőségét. S dacosan vállalja az ezzel a fölismeréssel mindenkor együtt járó írói felelősséget is.”
Ezért hiányolja joggal a normális vitát a magyar közéletből, melynek hiányosságait jól látja. Világlátását az értékszemlélet határozza meg. Már a címlap is ennek jegyében született, némiképp rendhagyó üzenettel. Daradics Árpád A béka imája című színes grafikája néz az olvasóra egy régi női arcképpel a középpontban, rajta piros-fehér kendőféle és előtte a zöld béka. Az erdélyi származású művész alkotása szelíden polgárpukkasztó és nemzeti is egyben. Jelzi az L. Simon-i világ lényegét. Miközben a Miért írok? töprengésének egyike így szól: „…követem, amit József Attila kijelölt számunkra: a mindenséggel mérem magamat. Mindeközben önérzetes is vagyok, de csak éppen annyira és oly iróniával, ahogyan az a munkámat közel három évtizede támogató Péntek Imre Önérzet című versében olvasható…” Az idézet pedig: „…joggal tölthet el a csökönyös büszkeség: / saját erőmből váltam senkivé.” Igen, irónia és önirónia. Persze a humor sem hiányzik a kötetből, hiszen szinte folyik az ember könnye a kacagástól, amikor a kötetzáró, rendhagyó kiállítást megnyitó szöveget olvassa drMáriás ürügyén A Tank fedőnevű III/III-as ügynök titkosszolgálati jelentése címmel.
Persze nem a humor vagy az irónia jellemző a kötet nagyobb részére. Az irodalomközpontúság annál inkább. Például azért, mert L. Simon szerint ez az a lehetőség, amely kapcsolatot hozhat létre az ember szellemével, a szellem egészével. S bár a politikai, közéleti szerepvállalás (és az idő, amivel „hadilábon áll”) sok energiát visz el (bár aligha ismerünk nála energikusabb alkotót), azért a szépíró és a költő továbbra is jelen van személyében. Ennek legszebb kötetbeli bizonyítéka a Sümegprágai húsvét című vallomása. Megrázóan szép, kifinomult írás, a nagyszülők szellemi hagyatékával a középpontban. Máskor is olvastunk tőle hasonló tárgyú művet, de azt hiszem, itt ért fel a legmagasabbra ebben a műfajban. Lírával átitatott befejező sorai: „Körbevesznek pillanatnyi tündöklésem nyomai: ízek, szagok, távolodó hangok, és elmosódó képek, emlékfoszlányok.”
Tágabb értelemben vett szellemi hagyatékok többek között olyan személyiségekhez kötik, mint Klebelsberg Kunó, Kornis Gyula vagy Hóman Bálint. (Nem véletlen, hogy szűkebb hazájában, Fehérváron szorgalmazta, hogy állítsanak nekik szobrokat. Előző két államférfi egymással néz szembe a Bartók téren, ám a harmadik szoborállítást a nemzetközivé tágított politika megakadályozta…) Számára valamennyien az értékőrzőkhöz tartoznak, hiszen a két világháború közötti kulturális, oktatási és nemzeti törekvéseik példát jelenthetnek napjaink számára is. Ez a szellemiség hatja át akkor is, amikor mai kulturális és nemzetpolitikánk kérdéseit érinti, például a Nemzeti Múzeum élére kerülésekor, az ünnepi szónoklatban. Hiszen – és erről még nem esett szó – a retorika is egyik kedves területe. Messziről indít egy-egy gondolatot, hogy aztán megszülessen a szintézis. Ez így van akkor is, amikor egy-egy képzőművészről szólva elméleti fejtegetésekkel kezdi mondandóját, hogy aztán tömören szóljon az alkotóról.
A nemzet múzeumai című írásban (társszerző Virágos Gábor) szó esik egy kis múzeumtörténetről, aztán a korunkban fontos új célokról, eszközökről, napjaink modernségéről. Például a multifunkciós térről. Egy fontos kérdés: „Hogyan fog a múzeum ténylegesen teret foglalni a virtuális térben? Mitől lesz egy hely valóban találkozópont?” Történeteiben él a nemzet a címe annak az írásnak, amely főigazgatóvá történt beiktatásakor hangzott el. Kazinczy és Széchenyi nyomán a nyelv ment át a köztudatba, s most ez a gondolat tágul tovább. Hogy aztán olvashassunk a nagyívű programról. Itt a tanulmányíró képességeit is megcsodálhatjuk, újabb bizonyítékaként a sokoldalúságnak. A kötetcímadó mű többek között az írók megváltozott szerepét érinti, azt, hogy a jelenkorban a közéleti szerepvállalás már csökkentettebbnek mondható. Itt is, másutt is határozott vitaszellem jellemzi L. Simon hozzáállását, hangját. Napjaink irányítóinak üzeni: „…csak a valódi kultúra felkarolása garantálhatja, hogy tizenhat év folyamatos kormányzása szellemi értelemben is korszakká álljon össze…”
Már említett szellemi elődeiről külön is szól. Klebelsberggel kapcsolatban leírja, hogy „…kevesebb, mint egy évtized alatt tudott évszázadokra meghatározó kultúrpolitikai konstrukciót teremteni”. Hozzáteszi, hogy erre persze egyedül nem lett volna képes, ehhez olyan vezetőkre volt szükség, akik lehetőséget biztosítottak neki. S azt Horthy is felismerte, hogy a gazdasági sikerek elképzelhetetlenek kultúra nélkül.
Aztán „A nemzet közös ihlet” címen főleg az irodalomról, az irodalmi életről szól. Tudjuk azt is, hogy újabban ő a Tokaji Írótábor szellemi vezetője, és ezzel kapcsolatban is kifejti nézeteit. Hitelesen szól T. S. Eliot nagyságáról, kereszténységéről is, elemzése mintaszerű, nagy szakértelemről tanúskodik. Eközben említi Kassák Lajost, és izgalmas párhuzamot von a nagy angolszász szerző jelentős műve, A puszta ország, valamint a hasonló nyelvi bravúrt felmutató A ló meghal, a madarak kirepülnek című mű között. A Magyar Műhelyről szólva pedig újra megerősíti, hogy az író egyszerre lehet konzervatív és avantgárd. Ezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert sokan másként látnak. Eleve van „árok” a kétféle világ között, holott – és ebben L. Simon jó utód – huszadik századi klasszikusaink életművében is fölfedezhetjük ezt az összetettséget. Talán elég József Attila, Radnóti vagy Illyés nevét emlegetnünk.
S ha már a szakszerűséget említettük: ne feledjük a Művészet és mesterségbeli tudás című zárófejezet művészeti tárgyú írásait sem. Remek a cikluscím is, hiszen a szerző arra is utal egyben, hogy a tehetség önmagában nem elég. Ő pedig azt is hozzáteszi ezekben az írásokban, hogy az elméleti felkészültség és az alkotás gyakorlata sem ősellenségek.
Van, ahol az egyéniség lényegét határozza meg, s van, ahol a kereszténység és az ősi hitvilág békéjét sugallja. Azt is érdemes hangsúlyoznunk, hogy L. Simon László nyelvezete, stílusa a magyar esszé legjobb hagyományait idézi fel. Magyarul szól, beszél, ír és gondolkodik. S ez sem csekélység!
L. Simon László: A megőrzés kultúrája. Kertész Imre Intézet, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Budapest, 2023, 237 oldal
