Csak nem kolléga? – kérdezi Tikovits úr. A winkel-fogás árult el. No nem valamiféle önvédelmi sport fortélyára kell itt gondolni, hanem annak az elmés szerszámnak a kézbevételére, amely fogást csak a betűszedők ismerik.
Ilyenbe rakosgatta egymás mellé Gutenberg a Biblia betűit is, mielőtt oldalakká tördelte volna.
Némelyek hívják szedővasnak, de csak olyan ritkán, mint a krumplit burgonyának. Igazi szedő soha. Próbálták sorzóra, sőt sorjázóra is magyarítani a német nevet, szerencsére sikertelenül.
Az utolsó előtti évfolyamban végeztem betűszedőként, mielőtt megszűnt volna az oktatás, és lassan kihalt a szakma. A Budafokon élő Tikovits József egykori betűszedő présházába mentette egy letűnt világ néhány emlékét. A fal mellett betűszekrények, mellettük prés, közöttük festékes tégelyek.
Ezt a szakmát a keresztapám választotta a bátyámnak meg nekem. A fontos dolgokat ő döntötte el a családban. Azt mondta, ez egy szép szakma és igaza is lett. Nekem nagyon megfelelt, mert olyan foglalkozást szerettem volna, amihez nem kell a matematika, a fizika meg a hasonló tantárgyak. Amikor leérettségiztem, a bátyám után mentem a Pátria Nyomdába. Ott főleg táblázatokat szedtünk.
Régi emlékek tolulnak fel bennem. A Tolnai Lajos utcai tanműhely meg a Révai Nyomda, ahol Bán Pista bácsi keze alatt tanultam a mesterséget. Ha mi, inasok, nem akartunk dolgozni, a háborús éveiről kérdeztük az öreget, mire egy legalább fél óráig tartó élménybeszámoló következett. Egyébként
szerettem a betűszedés minden ágát,
de a táblázatszedéstől a hideg is kiráz. Nem elég, hogy kézzel illesztgettük a különböző hosszúságú, koszos rézléniákat a festékes ólomdarabok közé, de még számolgatni is kellett, és amikor a présbe raktam a kész táblázatomat, valahogy nem jött ki a matek. Tikovits úr szerint nincs igazam.
Ez az alapja a nyomdászatnak. Aki azt tudja, mindent tud. Nekem nagyon tetszett, jó mesterek tanítottak. Mivel már nagykorú voltam, ezért délután is bent maradhattam a nyomdában, és dolgozhattam velük. Voltak sikerélményeim már inas koromban is. Egy tanulmányi versenyen én értem el a legtöbb pontot, így szakmunkásvizsga nélkül szabadulhattam. Aztán egyszer a korrektor-revizor, a Karpinszky bácsi, aki a szakmájában igen elismert ember volt, behívott a kis kuckójába.
Bementem, épp egy öreg kolléga volt nála. Nem ismertem, de valamikor abban a nyomdában dolgozott.
Azt mondta, hogy mielőtt meghal, a winkeljét a legjobb szedőinasra szeretné hagyni.
És átnyújtotta nekem. Szóhoz sem jutottam a megtiszteltetéstől. A feleségemet is a Pátriában ismertem meg. Így kerültem egy pesterzsébeti proli környezetből egy teljesen más, budafoki sváb polgári világba. Az első fizetésemet már neki adtam haza.
Voltak még érdekes arcok a régi világ szedői közül?
Hogyne! A Zsiga bácsi például egy igen furcsa alak volt. Fiatal korában bekerült valami szektába, akik olyasmivel kísérleteztek, hogyan reagál az emberi gyomor azokra az ételekre, amiket az állatok esznek. Kimentek legelni a Hűvösvölgybe, a rendőrség meg bevitte őket. A másik mániája az volt, hogy mezítláb járt. Az igazgatóság ezt nem nézte jó szemmel, és megtiltotta neki. Erre a nyomda kapujában felvette a cipőjét, de ahogy kilépett, már vette is le. Én nyolcvankét éves korában találkoztam vele. Amikor elérte a korhatárt, elment nyugdíjba.
A nyomda nélkül azonban elment az életkedve, meg is betegedett. Visszakönyörögte magát és rendbejött.
Pedig a szedés fárasztó munka. Egész nap állni kell.
Aki megszokta, annak nem fárasztó – mondja, majd visszakanyarodik az előző témához. – Jó emlékeim vannak még az öreg Bellák Imre bácsiról. Zsidó ember volt, a munkaszolgálatot is megjárta. Régi plakátokat, nyomtatványokat szerzett nekem az ismerőseitől, mert tudta, hogy azokat gyűjtöm. Vele történt a következő eset. Az ötvenes években sztahanovista volt a Szikra Nyomdában. Akkoriban az volt a szokás, hogy
az élmunkások arcképét is vitték a felvonulók május elsején. Az öregnek a saját képét adták, azzal vonult fel.
Ők még ahhoz a generációhoz tartoztak, akik valcoltak, tehát vándoroltak. A tízes-húszas években még élt az a szokás, hogy
egy frissen felszabadult nyomdász beállt egy nyomdába, teszem azt Brünnben. Ausztriába, Cseh- és Németországba mentek leginkább.
Ahogy az öregek mesélték, amikor megérkeztek egy városba, bementek a nyomdába, ott összeadtak nekik annyi pénzt, hogy megéljenek egy darabig. Ha akart, dolgozott, ha nem akart, nem kellett. De általában dolgoztak, mert meg akarták ismerni, milyen egy másfajta nyomda.
Meddig tartott a pátriás időszak?
Három évig, azután mentem a bátyám után az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó nyomdájába. Ott teljesen más volt a feladat, és meg akartam tanulni azt is. Kis nyomda volt, de mindenféle munka adódott a névjegyektől az újságig.
Manapság talán nem sokat mond már ennek a kiadónak a neve, de a velem egykorúaknak a Pajtás, a Hahota, a Kockás vagy a Füles és számos egyéb, ott szerkesztett és kiadott folyóirat még mindig jelent valamit. A kiadó dolgozói ingyen kapták a kiadványokat, így nem csoda, ha a gyerekei ezeken nőttek fel. Csütörtök este alig várták, hogy hazaérjen az apjuk és megrohamozták a táskáját a „kincsekért”. Akkoriban
az Ifjúsági Magazinnál csak a Bravo volt menőbb, de többe is került.
A nyolcvanas évek elején nyugdíjba ment az igazgató, és odahelyeztek valakit a KISZ-ből. Fogalma sem volt az egészről, ezért engem választott helyettesnek és mindent én csináltam. A titkárnőjével ketten irányítottuk a nyomdát. Az őt követő főnök fél évig bírta és elmenekült. Utána én lettem a nyomdavezető.
És nem bánta meg, hogy egy ilyen kis nyomdában dolgozott évtizedeken keresztül a nagy és híres, esetleg jobban fizető nyomdák helyett?
Egyáltalán nem. Hívtak a központba irodai munkára, de nem akartam menni. Nekem ez tetszett.
Egy komplett kis nyomdában beszélgetünk.
A prést leszámítva minden olyan, mint a könyvnyomtatás hajnalán.
Erre hogyan tett szert?
Amikor felszámolták a vállalatot, beszereztem néhány dolgot. A betűket beöntötték volna. Inkább megmentettem. Ezt a prést Gyálon vettem akkoriban hétezer forintért. Állítólag a Zrínyi Nyomdából származik. Az volt a tervem, hogy valami kis ipartörténeti múzeumot hozok létre régi szerszámokból. A nyomdai rész mellett kiállítottam volna még az apám kőműves- meg az apósom asztalosszerszámait is, de nyugdíjasként mindig lefoglalt valami. Nyolcvanévesen pedig már nincsenek nagy terveim.
Ha visszatekint a szakmájára, meg tudja fogalmazni, mi volt a szépség benne?
Azt nem lehet elmondani.
A nyomdászat csodálatos dolog. Ennél szebb szakma nincs, vagyis nem volt.
A legjobban a tipográfiát, egy kiadvány megtervezését szerettem. Egy plakáton, egy röplapon vagy egy meghívón úgy elrendezni a szöveget és a képet, hogy az megragadja a szemet és ízléses is legyen.
Sajnos, ez már kiment a divatból. Olyan hibákat követnek el ma a kiadványszerkesztők, amiért nekünk, inasként a kezünket törték volna le. A betűtípusok keverésének vagy a szöveg tördelésének szabályairól nem is hallottak. Olvasom az újságot, tele van hibákkal. Nincs már korrektor? Régen is voltak nyomdahibák, de a számítógép elterjedésével minden csak rosszabb lett. Pedig nem lenne törvényszerű és mégis…
