Ötéves-forma kisfiú teszi fel a kérdést. A körülötte lévő felnőttek – szülei, nagyapja, nagyanyja, keresztapja s még néhányan kedvesen mosolyognak, mint mindig. A kisfiú talán kap egy szelet lekváros kenyeret vagy egy kocka Caraiman túrót. Nem erőlteti a dolgot, sokszor kérdez olyasmit, amin a felnőttek csak nevetnek. A nagyok folytatják a beszélgetést, társalognak mindenről, csak akkor állnak meg egy pillanatra, amikor időnként a nagyapa közbeszól: Față de copil? A gyerek előtt? Olyankor nevetnek egy nagyot, majd tovább beszélnek a maguk felnőtt dolgaikról.

A református falinaptár az 1976-ik évet mutatja. Kolozsváron, a Lupsa fölött békesség és szeretet terjeng. Legalábbis én, a kisfiú csak ezt érzékelem. Bár nemrég megtörtént, hogy az utcán, pontosabban a járdán, ahol bicikliztem, valami fiúk megállítottak, és románul magyaráztak valamit, amit nem értettem, mire csipkedni kezdtek.

De nagyanyám a kapuból rájuk kiáltott valamit, és elkotródtak.

Nagyapám rengeteg időt töltött velem. Nagyon sokat mesélt, mindenféle rablómesét, azokat szerettem a legjobban. De az ominózus kérdésem után a rablómesék kezdtek személyesebbek lenni. A történetei háborúja meséből legendává, legendából történelemmé változott. Az elvont hősök mögött felsejlettek a valódi emberek. A bombázások emlegetése viccesből félelmetesbe hajlott. És hamarosan előkerült egy ereklye. Tolnai Világlapjának néhány bekötött évfolyama. Megkaptam olvasni – a betűket állítólag a bilin ülve tanultam meg még azelőtt. Most is emlékszem az egész oldalas metszetekre: hegyes sisakú császári katonák, szoknyába bújt skót harcosok és még megannyi fura szerzet költözött akkoriban a fantáziámba a megsárgult lapokról. És emlékszem bizonyos térképekre is, amelyek egy ország felszabdalását ábrázolták. Magyarországét. Kolozsvár is szerepelt némelyiken. Tolnai Világlapja megválaszolta azt a kérdést, amelyet a családom tagjai nem tudtak. Vagy nem akartak.

Irredentizmus. Most már tudom: ez lett volna a vád, ha valaki beköpi őket, hogy erről beszélgetnek, főleg egy gyermek füle hallatára. Nem magyaráztak hát nekem semmit, nem is tudom, kimondta-e valaki valaha a családban ezt a szót: trianon. Csak ahogy cseperedtem, bevontak ebbe-abba, pontosabban megengedték, hogy részt vegyek ebben-abban. Például énekelhettem a felnőttekkel. Gyakran, hiszen a nótázás nem volt idegen a családtól.

Keresztapám a helyi Operában énekelt, hangja betöltötte az utcát, ha akarta. Ha épp zavaros volt a Nyárád, miért is ne… Máskor meg még a konyhát sem tudta megtölteni – ha a dalban Erdély körül van kerítve…

Nagyapám egyszerű, de okos ember volt. Magyar katonaként harcolt a tordai csatában. Amikor látta, hogy az egész egy nagy bukta, megszökött, és a kukoricásban, meg a Jóisten tudja, hol, hazament Kolozsvárra. Orvos ismerőse befektette a kórházba. Kereste a tábori csendőrség, de nem találta. Nagyapám hazatért a két kisgyerekéhez. Dezertálni dicstelen, mondhatnánk, de aki körül fütyültek már lövedékek, tudja, hogy nem az – én tudom. Ha nagyapám akkor nem szökik meg, talán senki nem adja kezembe Tolnai Világlapját. És sosem tanulom meg, hogy Esik az eső, ázik a heveder…

Néhány évvel ezelőtt kitűnő szabolcsi újságíró kollégám cikkét olvasva felfigyeltem arra, hogyan idézi a katonanótát. Így: Megjött az ellen százezer legénnyel. Kérdeztem tőle: ezt így ismered? Persze, mondta, így énekeljük is, miért, te hogy tudod? Hát én így: Megjött a levél fekete pecséttel / Megjött Szerbia százezer legénnyel… Rácsodálkozott. Mi több, tetszett is neki. Azóta megtudtam, hogy Kodály gyűjtésében nem Szerbia, hanem a muszka jött meg. De nem az ellen.

Píszí vagy, anyaországom, túlontúl píszí.

Romániában június 4. trianon-emléknap lett. A román hadsereg mai napig legkedvesebb indulójának egyik szakasza valahogy így szól: A Kárpátokon keljetek át, román zászlóaljak, / fegyveretek csövében levél és virág, / Vár a győzelem, és várnak testvéreitek / tárt szívvel a hágók mögött. Nincs kedvem igényesebben lefordítani. Ők nem píszík.

Remélem, az unokámnak majd én is tudok ezt-azt sugallni. Tolnai Világlapja egybekötve, ki tudja, hol van. De egy-két katonanótát megtaníthatok neki.

Ha nem más, píszí módra.

Megjött az Alien százezer legénnyel.

Így még belefér?


/Indulókép: Román csapatok Budapest utcáin 1919-ben. Fotó: Wikimedia commons/