Nemcsak a főszereplő, a hányattatott sorsú, végtelen alázattal megáldott középkori szent élete és története teszi azzá, hanem az a bámulatos világ is, amit a szerző, Jevgenyij Vodolazkin megteremt.

Vodolazkin hiteles történelmi regényt írt, mert őt – és ez a ritkánál is ritkább – tényleg a középkor szelleme foglalkoztatja. Könyve nem azért hiteles, mert valós eseményeket dolgoz fel, hanem mert meglepően hű a korszellemhez. A szerzőt nem az érdekli, amit ezer évvel később a történelemórákon az oktatók – sokszor túlontúl magukból kiindulva – tanítanak erről az időszakról, ő azt a középkort és azt a gondolkozásmódot hozza vissza, teszi újra élővé, amit annak szülöttei nagy valószínűséggel sajátjuknak tudtak. Önmagában persze nem érne sokat, hogy érdekli Vodolazkint ez a világ, azonban kitűnő érzékkel mutatja is be azt. Néhol egészen pedagógiainak ható (de korántsem erőltetett) kiszólásokkal teszi helyre a természet- és istenközeli életmódtól elszokott jelenkori olvasót, hogyan is illene elképzelnie egy-egy középkori szituációt.

Vodolazkin mintha nem csupán ábrázolna, hanem okítana is: egy másfajta szemléletmódra, a tradicionális létszemlélésre.

Rejtély, honnan tett erre szert, hogyan volt képes ilyen mélységben ráhangolódni e kor hangulatára, egy azonban biztos: regény létére sokkal hűbb képet fest erről a világról, mint megannyi tudományos értekezés.

A karrierjét füvesemberként kezdő, majd a szentség jeleit egyre inkább magára öltő Arszenyij (később többször új nevet kap, ezek egyike a Laurosz) kalandos történetét követve az olvasó elkezd vágyni a középkorba, annak minden megpróbáltatásai és modern szemmel nehezen felfogható körülményei ellenére is. Mert

a középkori embert érő nehézségeket ellensúlyozni tudta valami, amit korunkban már-már hiába keresünk: a csoda.

Vodolazkin története nem fukarkodik a csodákkal, ahogy a középkori ember szubjektív átélésében is szervesen jelen volt a csodákhoz való közvetlen viszony. Ezt a kort még áthatja Isten. A fátyol, ami a mennyet és a földet elválasztja, itt még egészen vékony. Nem mindenkinek, de a kivételes létezőknek lehetőségük van az érintkezésre a túlnanival, mely által itt, a földön, Isten csatornáivá válhatnak. Ilyen csatornává válik Arszenyij, akit hatalmas bűne egy percre sem hagy nyugodni abban, hogy a jóságot képviselje, tekintetét pedig szüntelen Isten felé fordítsa. (A bűnösség és vezeklés e motívuma sok tekintetben emlékeztetett A sziget című ugyancsak orosz film alaptörténetére.)

Vodolazkin regényében a természet is sokkal elevenebb. A gyógyfüvekben túlvilági erők lüktetnek, az állatok olykor emberi barátok szerepébe bújnak, a természeti csapások mögött okkult törvényszerűségeket sejtünk. Az emberek minden gyarlóságukkal együtt is módfelett tisztának tűnnek, itt még a gonoszság sem annyira szövevényes, mint napjainkban.

A könyvből, még az egészen drámai epizódok hátterében is szinte végig érezhető az isteni gondviselés szüntelen sugárzása.

Hit, alázat, csoda, szentség, tisztaság, gyermekiség, bűnbánat, önfeláldozás a tőlünk magasabb rendűért – ha hiányolod e minőségeket magadból, az életedből, vagy ha egyszerűen csak szeretnéd kiváló színvonalban tapasztalni ezek egészen megható megnyilvánulásait, irány a könyvesbolt, még mielőtt újra eltűnne a Laurosz a polcokról.