A közvélemény számára színész, csak a hozzá közel állók tudják, hogy verseket ír, és költészete nem pusztán érdekesség, hanem alanyi jogán fontos érték, nem „kiegészítő sport”, hanem önálló, az alkotó színművészi teljesítményétől független világ.

De miért nem elég egy nagy színésznek az, hogy mások műveit újraélve találjon otthonra az irodalomban, költészetben? A kérdésben ott a válasz: aki költészetével önálló világot tud teremteni, az nem éri be a másokéval, még akkor sem, ha képes tökéletesen azonosulni velük. Lukács Sándor versei az önmaga létének titkait fürkésző ember (azaz költő) versei.

Versbeszédében gyakori, hogy egyes szám második személyben ír saját magáról (szakmai nyelven ezt a megoldást nevezik önmegszólító versnek) – de gyakran egy valóságos második személyhez, társához szól – aki azonban valamiképpen mégis ő. Mert ahogyan írva van: a házasságban férfi és nő egyek lesznek, egy test és egy lélek: így az a második személy is része személyes létezésének, mert két ember kapcsolatának teljessége érzés- és élményközösséget is jelent. Elképzelni sem tudnám soha / a kietlen, nélküled-világot – // Számomra nincs több / és nincs kevesebb nálad. / Az elszürkülő perc is felragyog, / ha mosolyogsz és hozzám ér a vállad – olvashatjuk egy helyen.

Az ilyen verseket szerelmes versnek szokás nevezni, okkal. De itt talán még ennél is többről van szó: az ilyen mélyen megélt kapcsolat már egyfajta istenbizonyíték (ahogyan a maga módján a Babits által is fordított középkori Mária-himnuszokba menekített szerelmi költészet is azzá lett). Vagyis ez a szeretet már a teremtett világ egészére is kivetül, embereket és természetet kapcsol az egyetemes léthez. Így mutat túl személyes léten, személyes időn, így kap kozmikus távlatot. Közvetlensége azt sugallja: minden létező a végtelenből érkezik és oda is készül – hogy addig tündököljön.
Lukács Sándor ennek a tündöklésnek közvetítője. Észre sem veszed, / hogy a félig nyílt / felhőkből figyel valaki, / ahogy kemény nádszálból / sípot faragva, muzsikálsz / egymagadban – mondja. Mert amit észrevesz, azt meg kell osztania velünk. Ez is szerep, mint a színészé, de már a szó más jelentésében: a költő szövegét a teremtés írja, neki kell kiszabadítania a kimondatlanság börtönéből.

Ez a szerep, egy megírásra váró mű megformálása, átadható formába öntése teszi költővé Lukács Sándort. Annál inkább, mert amit tesz, nem egyes versek megírása, hanem az azokban megjelenő rejtettebb világ szellemiségének közvetítése, annak megmutatása, hogy a világban mindennek és mindenkinek megvan a maga szerepe.

Hogy miként jut el idáig? Milyen élmények, szellemi-érzelmi impulzusok fordítják ebbe az irányba világlátását? Erre a kérdésre soha nem adható pontos válasz – a válasz maga a költői világ. Magyarázatkísérleteink azonban lehetnek, mert olvasóként mindannyiunkban ott él személyiségünknek az őseinktől hagyományozott váza, szerkezete, és életünk legfőbb feladata, hogy ezzel kezdjünk valamit – ezért olvasunk verseket, de akinek van hozzá tehetsége, az költőként verseket ír.

Lukács Sándor ezt ösztönösen mindig is tudta. Hogy ez a tudás a mostani kötetben látott mélységekig jutva kifejezhetővé váljék, annak van egy látszólag esetleges, de aligha véletlen oka. Az elmúlt években egy olyan színpadi szerep találta meg, amelyiket eljátszva és így vele azonosulva már nem láthatja úgy a világot, mint annak előtte. Egy igazán jelentős szerep és a színész kapcsolata kettős: kölcsönösen formálják egymást. Lukács Sándornak az elmúlt években A két pápa címmel játszott darabban Ferenc pápaként saját múltjával, Istennel, a világgal és a mélyen kiábrándult XVI. Benedekkel kell párbeszédet folytatnia. Nem igazi, klasszikus értelemben vett hitviták ezek, melyeknek teológiai tételek voltak a tárgyai. A hitért kell naponta vitáznia – önmagával.

Kimondatlanul erről is szól a Kikötő című kötet: a hitért folytatott mindennapos harcról, annak sikereiről, kudarcairól – amiben a meghőköléseknek is megvan a maguk szerepe. Félreértés ne essék: az értelmüket ebben az összefüggésben megkapó versek nem vallásos költemények – ahogyan a vallás, a vallások sem egyetlen utat jelentenek a hit felé, amely maga is nagyon sokféle lehet: Istent mindenki a maga módján keresi. Ha végül megtalálja, akkor is a maga módján hisz, még az egy vallást követők, még két pápa is. És magának a hitnek végső fogalmi összesítője ugyan egyetlen szó, az Isten, aki a legtöbb vallásban azért megnevezhetetlen, mert végtelen. És a végtelent nem lehet egyetlen hangcsoportra redukálni.
Ha úgy tetszik, az istenség mint fogalom több és kevesebb is, mint a vallások Istene. Erről is szól Lukács Sándor: Végül fáradtan, még emlékeztetett: / Túl hatalmasan élt közöttünk az Isten… / Csönd lett. Egyikünk sem tudta, mitévő / legyen. Kincset találó koldusként álltunk, / ki maga sem hiszi el leleményét.

A kötet címadó versében szereplő kikötő – hadd fogalmazzak úgy, ahogyan holmi dalszövegekben szokás – az élet háborgó tengerén hányódó lelkek menedéke. Biztos pont, védett zuga a vad vizeknek, ahol horgonyt lehet vetni, meg lehet pihenni. Nem a nagy utazások végleges lezárása: az érkezésig cél, aztán az ismeretlenbe vezető, új utak kiindulópontja. Lukács versében a kikötő egy végsőkig lecsupaszított táj, nem tudjuk, ember előtti vagy utáni. Mégis vannak benne emberek. Lehetőségként? Emlékként? Ezt sem tudhatjuk: de az emberlét lényege ez – ahogyan Pilinszky írta: a születésével rögvest pusztulásra is ítélt embernek, ha mása nincs, árnyéka van. Mintha egyszerre taszítana / és befogadna egy földöntúli kikötő – olvashatjuk.

Lukács Sándor költői útja-időzése nem egyes verseken, sorokon, nem szavakon múlik. Fontosabb ezeknél költészete, az, ahogyan lényével a világ egészéhez kapcsolódik. Tele vannak versei természeti képekkel, a természetből vett hasonlatokkal. Megszólíthatják fák, virágok, madarak, a sokféleképpen ragyogó fény, télen és nyáron, ősszel és tavasszal. Már távolodott tőlünk a nyár, / de még fullánkot szúrt a porzó / virágba egy fénylő darázs – mondja, érezve és hirdetve, hogy mindenben ott van az az üzenet, aminek befogadására és megosztására érkeztünk. Ezt szívja magába sajátjaként, ezt osztja meg – nemcsak a társsal, akivel együtt éli meg mindezt, hanem mindannyiunkkal. Eltűnni lármából, riadalomból / valami ártatlan, csendes messzeségbe, / ahol ha ki is alszik minden, / te emlékszel még a régi fényre – írja.

Tagadhatatlan, hogy Pilinszky költészete Lukács Sándornak is ihletője. A közvetlen hatásnál fontosabb e költői világnak a Pilinszkyével való közelsége. Lukács Sándor is úgy látja, hogy az ember megismerhetetlen, elmondhatatlan, mert olyan titok, amelyet csak Isten ismerhet. Amit mi tudhatunk egymásról – sőt magunkról –, amit mondhatunk egymásnak: csak töredék, rész szerint való tudás. De ez rendben van így is, mert a megismerésnél fontosabb a szeretet: Mindig ismeretlen maradtál / azok számára, akik szerettek. Nem panasz ez, hanem ténymegállapítás. Fájdalmas is lehetne, de nem az: mert azt jelenti, hogy az ember így is szerethető. Talán még inkább, mintha mindent tudnánk róla. Ezért egy reménybeli feltámadás után megszólalhatnak „az örökkévaló, kedves szavak” – válaszként életünkre, bűneinkre.

 

A szerző irodalomtörténész, a Magyar Szemle főszerkesztője