Mélység és magasság
Az élet egyre vastagabban
rója körénk a köröket.
Valamit még feljegyeznék,
emléket és új valóságot:
azokra a kivágott eperfákra
már nem mászunk fel sosem,
szépen sorban kivágták őket.
Nem mászunk a magasba,
nem rejtőzünk a lombok közé,
és nem ereszkedünk alá, a mélybe.
Valamit még följegyeznék,
azokba az évgyűrűkbe, ahol
titkaink örökre bezárulnak.
A kert minden fényei
Verssorok, egy héttel később:
odafenn, a hegyen, tobzódó pompa,
földöntúli ragyogás. A reggeli
harmaton megfogant szivárvány.
Riadt madárraj a kert minden fényével.
Sárguló szénává aszalt százszorszép csodák.
Tobzódó pompa, földöntúli ragyogás:
kárminok, égetett sziénák, rézoxidok.
Cinóber, alizarin, terrakotta. Szuroksötét.
A halál előtti tébolyult vajúdás.
Egyetlen szörnyű tiltakozás.
Ha nem lesz tovább,
és nem lesz visszaút.
Egészen más
A szobában
egészen más a csönd,
ha jár-kel az óra,
és egész más a csend,
ha tele a polc könyvekkel.
Kissé összevonjuk a szemöldökünket
A csúcson túl, a volán mögül,
a vonat ablakán keresztül,
vessünk egy pillantást.
Látvánnyá általunk válik a táj.
Nézegetjük a végtelen, a Moholig futó,
kender- és kukoricaföldeket,
ahogy mosakodnak, majd szárítják
haragzöld levelüket.
Álljunk meg, nyújtózzunk egyet,
vonjuk össze szemöldökünket.
Mintha valami halál utáni
világba vetődtünk volna?
A síknak oly nehéz kivárni a végét.
Vadludak sikongnak
Sötét van. Az égen libák húznak délnek.
Szárnyuk rebbenését alig hallani.
Sötét van. Bazaltfekete, bakelitéj,
Nem látom, de érzem,
hogy vacog alant a táj.
