Egyik nap fölvették és a következő huszonnégy órában lenyomták az őrséget az üzemanyagraktárnál és a kerítésnél, a karbantartó műhelyek körül és az M-raktárnál meg mindenhol másutt, mind a nyolc őrhelyen a laktanyában. Másnap leadták a szolgálatot, egész napos igazi pihenő, abszolút semmittevés, a következő napon kezdték előlről. Nemsokára ugyan állandóan álmos és többé-kevésbé folyamatosan kialvatlan lett mindenki, de végig békén hagyták őket, nagyokat lehetett enni meg dumálni, sőt, még olvasni vagy itt-ott édesdeden szunyókálni is, igaz, ebben nem létezett nappal vagy éjszaka, csak alkalom, jó és még jobb.

Az éjszakák nemcsak összefolytak a nappalokkal, de olykor kimondottan élvezetesek és izgalmasak voltak. Mivel az őrség egyben fogdaőrséget is jelentett, („fogolykísérők is”), a nem az őrhelyen és nem pihenőben, hanem készültségben levő szolgálatos váltás smasszerkedése gyakori kalandokat is jelentett a három, öt vagy tíznapos fokszira ítélt bajtársakkal. Az ismerősek összeröhögtek, étkezéseknél nagy demokratikus össznépi dumálások, jelen az őrparancsnok meg a mindenkori váltás-irányító, a felvezető is, senkit nem izgat, ki éppen micsoda, egymás közt vagyunk és ennél nem nagyon létezik megnyugtatóbb, melengetőbb érzés.

Ha olykor éppen ezt borítja föl valaki, az csak az üti lehet. Az ügyeletes tiszt. Az éppen soron lévő őrnagy, százados, néha főhadnagy vagy hadnagy, aki nem sokban különbözik a másiktól a rosszindulatú, pitiáner kötözködésben vagy a hatalmaskodó, öncélú ordibálással és holmi ellenőrzési-megfegyelmezési célokkal leplezni próbált szadisztikus megfélemlítési helyzetgyakorlatok változatos alkalmazásaiban. A szeszszag éppúgy dőlt be velük a készültségi szobába, mint a férfias izzadság és a bakancstisztításra használt barna egyen-krém, az úgynevezett fókazsír illata, összevegyülve a kivágódott ajtó friss tavaszi vagy csípős késő őszi szeleket belülre parancsoló érkezésével. Most Zubreczki őrnagy jött éppen, a zászlóalj-törzsfőnök.Vöröslő arcán fontoskodó mosoly-féle: no, hol is van az a madárka, kérdezte azonnal, közbevágva-félretolva a precízen jelenteni akaró őrparancsnokot.Nem volt nehéz megállapítani, kire is célozhatott: a még délután érkezett-átvett, Seres nevű srácot már mindhárom váltás kellő rettegéssel-ámulattal megbámulta, mostanra már némileg megszokottan kerülgették, noha mintha még mindig érezték volna rajta a kénkőszagot: aki a futkosóról, a hivatalosan fegyelmező zászlóaljnak hívott rákospalotai büntetőegységből, vagyis magáról a futiról kerül vissza, körülbelül olyannak számít, aki hetedik bugyorból tér meg övéihez. Ez a Seres persze nem az övéihez jött vissza, hiszen vagy két-három évvel volt náluk idősebb, a csehszlovákiai bevonulásban vett részt, állítólag onnan – vagy közvetlenül utána – vágták hadra és azután nyomta le az idejét a futin, most meg a hátralévő idejét itt kell letöltenie, majd innen a fogdából helyezik el valamelyik itteni alegységhez. Azt mondta, ha túl lesz a hercehurcákon – ilyen viccesen fogalmazott –, majd akkor kap meg mindent és akkor vezénylik föl a körletbe. Addig – addig őrizzük.

Elég furcsán viselkedett. Csöndes volt és magába forduló, aztán hirtelen felindult, monologizálni vagy hevesen gesztikulálva magyarázni kezdett, olyasmiket, amiknek az előzményeiről, okairól, történetéről a hallgatóságnak fogalma sem lehetett. Máskor váratlanul és minden ok nélkül felugrott, a levegőbe csapott, majd gyorsan leült, összegömbölyödött és szipogva sírni kezdett. Mivel már szinte érkezése első percétől nagy ívben kerülték, ijedt döbbenettel bámulva, az éppen szolgálatos fogolykísérő együttese vagy az őrparancsnok igyekezett minél gyorsabban, minél zökkenőmentesebben nem venni róla tudomást, afféle „hagyd békén, csak vinnék már innét minél előbb a francba”-alapállással. Vajon hány napot kell még vele eltölteni, ez a kérdés motoszkált kimondatlanul szinte mindenki fejében, szorongva és bizonytalanul.

Zubreczkit kizárólag Seres érdekelte. Azonnal hívatta, leültette magával szemközt a készültségi szoba parancsnoki asztalához, először a Csehszlovákiát megjárt zalaegerszegi 8. hadosztályról kérdezgette, melyik ezredben volt, mi volt a pontos raj- meg szakaszbeosztása, de később azt is megtudakolta, hová valósi, mik a szülei, milyen iskolát végzett, mennyi ideig volt a futin és mit szándékozik csinálni, hová megy, mihez kezd, ha hazatérhet majd. Zubreczki higgadtan, ittasságán láthatóan maximálisan uralkodni igyekezvén faggatózott, enyhe fölénnyel és megjátszott szigorúsággal-határozottsággal, de észrevehetően jó adag őszintébb érdeklődéstől is vezérelve, érdeklődjék bár „Seres elvtárs” szüleinek foglalkozásáról vagy a somogyi szülőhely lélekszámáról és a megyeszékhelytől való távolságáról.

Ezek a látszólag egyszerű, hétköznapi és őszinte, netán jóindulatú érdeklődést mutató-sejtető kérdések váratlan és meglepő módon fokról-fokra jobban kiborították Serest. Úgy is mondhatnánk: minél többet, minél részletesebben és minél résztvevőbb, őszintébb benyomást keltő módon kérdezgette az üti, ő annál ingerültebb, kiborultabb és kiszámíthatatlanabb-félemetesebb lett. Mintha nyílt vagy leplezett, ügyesen álcázott vagy kerek-perec felmutatott provokációt, érdeklődő gyóntatás-félébe csomagolt vallatást érzett volna ki Zubreczki produkciójából. Lélegzete egy inkább gyorsult, válaszai mind ziláltabbak-ingerültebbek és hangosabbak lettek , egyszer csak felpattant és „de hát nem ez a fontos, őrnagy elvtárs!” felkiáltással szinte rárontott Zubreczkire. Az, bár fészkelődni kezdett, ülve maradt és némi atyai hangsúllyal mondta: „no nyugodjon meg, Seres elvtárs, itten csak aztat keressük…” „Ne keressenek nálam semmit” – Seres már ordított –, „nincs énnálam semmi, érti, semmi az égvilágon, nálam már nem találnak semmit és soha nem is találhatnak semmit, mert nem lesz semmi, érti, érti??!! Nálam már nincs soha semmi!! Az én életemnek már semmi értelme!”

Zubreczki talán még vörösebb fejjel meredt a magából kivetkőzött zömök, vállas fiatalemberre. „Mért, hát az enyémnek van?”, vágta rá kapásból. Jóval később, a tiszti étkezdében mondta el, elmesélvén az egész sztorit, hogy akkor ott hirtelen olyan rettenetes szomjúság tört rá, hogy úgy érezte, egy egész évi villányi termés se lenne neki elég.