Apám mindig mondogatta: a tisztösség, anná’ nagyobb dolog nincsen. Kislány voltam még, nemigen értettem, de annyiszor hallottam később is, hogy úgy tizönkét-tizenhárom éves korom táján, mikor már volt havikórságom és tudtam öggyet-mást édesanyámtól is, már kezdtem sejteni, mire gondol, jányok esetében különösen. Beszéltünk mi erről a többiekkel is, persze: a Rózsa Mari meg a Kálló Juli már olyanokat is elpusmogott, amikről nemhogy apám, de még édösszülém se szólt volna soha.

A pogányokkal a Fazékszörnél találkoztam először. A vár felől jöttek. Vagy tíz janicsár. Kék nadrág, vörös bakancs, az a magas, a hátukra lecsüngő sapkájuk, elöl a kitűzött kanállal. Röhincséltek, hangosan ugattak, mutogattak egymásnak. Mikor megláttak, egyszörre kurjantottak-röhögtek föl, bemenekültünk a többiekkel a Kormányosék kapuján, de nem jöttek utánunk. Tizenkét esztendős voltam Krisztus után ezerötszáznegyvenháromban.
Mikor ennek a basának a nyaralója elkészült, már jól ismertük azt a környéket. A tarjáni-szilléri szőlők mindjárt a Kistisza mellett kezdődtek, a Szent György utca vége felé. El-elcsavarogtunk arra a lányokkal, néztük a halászokat, a Bitó Ferenc lányát egyik se merte elzavarni, „uccu, Teca, de mögnőtté, kár, hogy férjhő még nem mönté!” mondogatta Kopasz Jani bátyám, a többiek mosolyogtak, hiszen hazafelé tartottak már, s tudták: ilyenkor már nem számít jószerencse dolgában, ha lányokkal-asszonyokkal találkoznak.

A szőlősorok végeláthatatlan oszlopokban futottak a messzeségbe, beszélték, mióta híre ment, hogy odalenn a török már végképp bevötte magát a szerémi dombok közé, a fölsővárosiak meg éppúgy körösztöt vethettek az ottani szőleikre, mint az alsóvárosiak vagy éppen a palánkiak, hát kicsi vigaszt jelentett, hogy pótlásképp elkezdték ültetni ezeket a tőkéket itt a szomszédságban. Csakhogy mióta ezt a disznyó pogányt ide ötte a fene, apám úgy mondja, nincs már itt nyugta senkinek. Beszélik, a basa parancsára történik minden.

Mikor Rózsa Mari rettenetös-zavarodottan elsustorogta, miket hallott Zsótéréknál, valósággal mögdermedtem. A gyomrom összeszorult, a szám kiszáradt és keserű lett, éreztem, mennyire izzad a tenyerem. Zsótérék hajósgazdák voltak, bőgőshajóikat a legjobb superok készítették, Ökrös Jani, Kopasz Jani bátyám Jóska öccse, meg Förgeteg Pista – a legjobbak, tényleg. Ha Zsótérék a maguk pénzivel-hatalmával sem tudták elérni, hogy ne vigyék el a törökök Kata lányukat – idősebb nálam, nem nagyon szerettem sose – és ezt még elkeseredve el is panaszolják a Marinak: akkor itt most már tényleg minden mögtörténhet.

Katát, úgy beszélték, még négy vagy öt másik fölsővárosi lánnyal együtt – itt szödték össze mindet ebben a tíz-tizenkét felszögedi utcában – a basához vitték. Terülj-terülj asztalkám, a pogány kínálgatja őket mindönnel, maga úgy vedeli a bort, mintha Allah mög Mohamed parancsáról sohasem hallott volna. Nemsokára aztán rá is tér a szömérmetlenködésre, a lányok húzódoznak, csakhogy a nyaraló udvara tele van janicsárral, az a kurafi csak mutogat kifelé, ezek szögények kezdik mögérteni, hát mit van mit tenni. És Mari még susogni is alig meri, hogy Zsótérék, szinte magukon kívül, miféle kikényszerített förtelmességöket is emlegettek, a Kata már belázasodva, állandóan zokogva csak egy-két szóval mondta el nekik – ki-ki gondoljon, képzeljön, amit akar… Ez a mocskos embörállat mög, aszongyák, úgy élvezte az egészet, hogy rikkantgatott, keziben a boroskupa, a randa bugyogója letolva, hogy a ragya verje ki mindönit a tetves verőártányának, hát szörnyűségös dógokat köllött mögélniük ezöknek a szögényöknek. És a k.rva török, ez nem éri be ennyivel, azóta is hallom, egyre-másra szödeti össze a lányokat, fiatalasszonyokat, kiket néha csak „munkára” visznek be oda a szőlő közé, ennek a dögnek – valami Hóbijártnak híják – a házába, hol csak úgy, se szó, se beszéd, hajde, hajde, ahogy ezek vakkantgatják.

Tudtam én, már hogyne tudtam volna, hogy előbb vagy utóbb rám is sor kerül. És inkább előbb, mint utóbb. Mondtam is a Kálló Julinak meg a Marinak is, lássátok, mi gyüvünk nemsokára, de mi mán tudunk öggyet-mást, hát nem hagyjuk magunkat, tisztösség is van a világon, apám is mögmondta. Bolond vagy te, Teca, mondja a Juli, ugyan mit tudnánk csinálni, űk se tudtak, öggyik se…

Szépen sütött a júniusi nap, könnyű szél fújt a Kistisza felől, valahonnan asszonyi danolás hallatszott. Olyan békésnek, olyan csöndesnek-nyugodtnak látszott minden. A mindenfelé csillogó sok víz illatai, a Sárgaparton a vízimalom jól ismert képe, a csizmadiák, tímárok, magyarszabók, superok – sok helyütt már elhagyatott – házai. Amott Ónozó András csizmadia háza, ő csinálja a babucsokat is, az édesapja még a törököktől tanulta, de ezek a babucsok már szebbek, mint az övéik, szoktunk is a lányokkal nevetgélni, olyan ez, mint a nóta, szebb a páva, mint a pulyka, rút, rút, rút, mert a pulyka maszatos, a páva meg aranyos, szebb a páva, mint a pulyka, rút, rút, rút, pulykának a taknyos orra rút, rút, rút!

És a babucsról hirtelen eszembe jutott valami. Aztán még valami. De nem szóltam sönkinek sömmit.

*

Hát bennünket, így mondja az ördögfattya kontyosa, „segíteni” hínak. Cseresznyét köll szödni a basának.

Hát, ha jobban utánagondolunk, így is lehet nevezni a helytelenködést.

Ott vártak összeterelve a többiek a ház előtt, közrefogva vigyorgó janicsárokkal. Öten. Ahogy éppen voltak, egy szál szoknyában szinte, a lábukon törökbabucs, fekete bársonyfejű, zöld pöttyökkel díszítve, a fejük födetlen, egy-kettőnek még a haja is kócos. Kértem a dögöket, engedjék be hozzánk őket, hogy legalább egy kicsit röndbe hozhassuk magunkat, mutogattam kézzel-lábbal. Még jobban vigyorogtak, mindenféléket kiáltoztak nagy vígan – gondolom, ocsmányságokat –, hadarták, hogy acselejle, acselejle, mutatták is, hogy siessünk. Odabenn gyorsan elhadartam a tönnivalókat, láttam, mindenkin babucs van, Rózsa Marinak – ő aztán ki nem maradhatott a nagy kebleivel – sebesen a kezébe nyomtam a nagykést, mondtam, rejtse a szoknyája alá, oda ezek a basa miatt nem mernek benézni, csak szeretnének a rohadtak. A tisztösség, tudjátok, mondtam még gyorsan fésülködés közben, már soroltunk is sebtében kifelé.

A Hóbijárt pocakos, középmagas, bajuszos-szakállas, nyájasképű embör vót, ápolt, kicsit puffadt kezein hatalmas pöcsétgyűrükkel, úgy csörögtek rajta, ha mozdult, mint a dió mög a mogyoró. Erősen kopaszodott. Előtte, a kis asztalkán, amit a pogányok úgy szeretnek, arany vagy aranyozott kancsó, kupák, tálkák gyümölcsökkel mög a török édösségökkel, amik – apám néha hozott, ki tudja, honnét szörözte – olyan émelyítőek, hogy az embörnek elfancsalodik a képe tűlle. A basa állva várt, mög is hajolt kicsit előttünk. Vigyorgott ez is, mint a vadalma. Nagy kedvesködve már kezdte is ölelgetni a lányokat, azok kényszörödötten tűrték. Kínálgatott és fogdosgatott, közben be nem állt a szája. Azért látszott, hogy egyre gerjedelmösebb lesz, már emelgette is a szoknyákat. Hirtelen eléje álltam, hátat fordítottam neki, mintha a szoknyámat akarnám levenni, gondoltam, ha le tanálna esni, akkor is csak a seggemet lássa ez a hitványság. Hirtelen lehajoltam, lekaptam a meztelen lábamról a babucsot, szömbefordultam vele és ugyanazzal a lendülettel fejbe vágtam a törökbabucs vastag, erős sarkával. Azt a möglepődött képit, hát azt sose felejtöm el, a szája tátva maradt, a vér már csurgott is le a homlokárul a szömibe. Több se köllött a lányoknak, mindönki követte a példámat, már csattogtak-puffogtak a babucs-sarkak a fején. Próbálta a két kezét odaemelni, de a Mari előkapta a nagykést és végighasította a gyűrűs kezit, félig meg a részt, ami látszott a kopaszodó fejéből. Ekkor már vinnyogott a bestye kurvapecére, de biza nem hallotta sönki, szigorúan ki volt tiltva mindönki a paráználkodás helyszínérül. Mikor lehelte ki a lelkit, nem tudom. Csak azt, hogy a török temetőben tötték a főd alá, ott volt a közelben az is.