Béke, készülő ebédillat, megnyugtató változatlanság mindenütt. Észre sem vette, mikor nyílt ki az utcai kapu, nesztelenül léphetett be rajta az érkező, csak a hirtelen elé toppanó alak látványától dermedt meg egy pillanatra. A hirtelen-szokatlan, gyors jelenségekre, váratlan, hangos zajokra – kutyaugatástól autódudálásig – mindig gyomrából feltörő ingerültség töltötte el, a kezdeti jeges rémület azonnal fogcsikorgató, nekidühödött indulatviharba csapott át, majdnem nekiugrott, ha valaki akár viccből megijesztgette, „meglepte”, rávakkantott, meglepetésszerűen eléugrott, hátulról megpöckölte vagy hasonló tréfát űzött vele.

A jelenség cseppet sem volt ijesztő, groteszk szokatlanságában sokkal inkább szánalmasnak-viccesnek hatott. Vézna, szőke, enyhén bamba tekintetű legényke, olyan sovány, hogy úgy tűnt, hosszú nyaka szinte harangoz a felgombolt nyakú gimnasztyorkában, pipaszár lábai jóformán belevesztek az ormótlan csizmákba. Hajadonfőtt volt, zubbonya enyhén koszosnak látszott, és már amennyire ilyen távolságból meg lehetett állapítani, egész megjelenése az elhanyagoltságot némi erőszakkal korlátozni igyekvő nyomorúságot sejtetett. Megállt a kapuban, be sem csukta maga mögött, Robi felé intve és a kút felé mutatva, egymás után kétszer ugyanazt a szót kiáltotta feléje: Vodá! Vodá. Robi, mint minden hozzá hasonló korú ember Magyarországon, valamicskét tudott oroszul. A kötelezően bevágott cirill betűk és formulák – „táváris ucsityelnyica, já dákládiváju vám, szásztáv klásszá szórák ágyin ucsenyikov i ucsenyic, szivódnya nyikto nye átszúsztvujet” – bármikor és bárhol azonnal eszébe jutottak, álmából fölkeltve is tudta, mi a pázsálusztá, a sztoj vagy a szágyítyesz. Különösen a „szivódnya nyikto nye átszúsztvujet” idegesítette, de az általános, mindent felölelő undorba ez is belefért, akárcsak a többi.

A kiskatona újra a kút felé mutatott. Pár éve vezették csak be a vizet az udvarba, addig, emberemlékezet óta, a sarki nyomós kútról hordták kannákban az asszonyok, olykor sorban álltak a fényesre fogdosott, nagy fémgombos alkalmatosság előtt, közben trécseltek, nevetgéltek, a már sorra kerültek félreálltak. Itt is, ott is kiloccsant a víz a csurig megtelt, kopott kannákból, nagy tócsákat alkotott, azok mellett folytatták a társalgást. A távoli levegőben szitáló por mögött ködös félhomályban, komor díszletként álltak a földszintes meg egyemeletes házak. A por később megült a sarki akácfák levelein, guanóhoz hasonlóan keményen és vastagon, miközben a nyomós kút körüli agóra élt és virágzott, úgy tűnt, kipusztíthatatlanul. Az udvaron, pár lépésnyire a lakástól a kút nagy kényelmi vívmánynak számított, senkit sem érdekelt, hogy 1974-ben már a hasonló korú belvárosi fiúk meg lányok a legtermészetesebb hangon emlegetik a fürdőszobai és konyhai csapokat – ők itt, a külvárosban ehhez voltak szokva. A kút, emlékezett gyerekkorából, a kávás faalkotmányokat jelentette a lánc és a vödör csörgésével-csörömpölésével – még olyan mondásoknak is tárgya volt, amiket az apja használt: „no, úgy van az is, mint kutya a kútban”, vagyis szorult helyzetben, nyomorultul.

A szovjet kiskatona jócskán szomjas lehetett, a vodát ugyan nem emlegette újra, de kifejezetten várakozón tekintett a kapuból Robira. A fiatalember előtt sorra vonultak el a kisgyerekkori képek, rohamra indultak az ötéves emlék-építőkockák, a házzal szemközti gázgyár kapujában, a lejtős-földes feljárón a teherautók a katonákkal, a sarkon, éppen a nyomós kúttal szemben a nagy, ormányos szörny (hallotta, a gyár mind a négy sarkán állt egy-egy), amint kint a sugárúton apja nyakában ülve nézi a végeláthatatlan sorokban a belváros irányából Pest felé tartó oszlopokat, mindkét oldalon bámulja őket a nép, mint a cirkuszosokat, akik éppen az ellenkező irányból, Pest felől jöttek néha a Mars tér felé tartva, csak most valahogy más az egész, mindenki nagyon izgatott, dühös, nagy a hangzavar, van, aki az öklét rázza, egész éjjel szól a rádió, zöld macskaszeme fenyegetően világol a szobában, az apja ingerülten vitázik, kiabál az anyjával, a Puskás utcából az udvarban lakó hat Kovács gyerek egyike, a Mari mikor átjön, rekedtes-köhögősen és fennhangon, teli szájjal hahotázva mondogat addig sohasem hallott idegen szavakat: pásli dámój, pásli, pásli… Később a pesti Margit néniék környékén mindenfelé azokon a nagy, három-négyemeletes házakon azok a lyukak, „golyónyomok”, mondja az apja, de sietnek is tovább, harmadikos gimnazista már, mikor Miklós barátja elolvassa neki Déry Tibor Számadás című novelláját, negyedikben meg a nagy osztálytársnő-szerelem Mariann-nal meghozza a Nő-eszményt – csakis eszmetárs lehet, aki, mint ő, megszerezte otthonról az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát, Petőfi verse a nyitány: Ismét magyar lett a magyar… Kézzel kimásolja a már ismert és imádott Déry Tibor vezércikkét, Benjámin László és Kassák Lajos versét, az Elesetteket és A diktátort, Németh Lászlótól az Emelkedő nemzetet, és még Füst Milántól az Emlékbeszéd Thuküdidész modorában az elesett hősök sírja felettet is. A hajtásoknál már erősen szakadozott szélű újságot sebészi precizitással celluxszal megragasztgatják, ez lesz majd hosszú hónapokra – ha nem éppen az öröklétig – szerelmük záloga.

Mint aki révületből tér magához, felkapta a fejét, értetlenül meredt a hozzá éppen közelebb lépő vézna kis katonára. „Vodá” mondta volna az ki éppen halkan, de Robi felcsattant: „Nyéma vodá!” Nyémá vodá, tette hozzá kicsit halkabban, de tagoltabban, mintegy a nyomaték kedvéért. És felsőbbségi szigorral meredt a sietősen a kapu felé tartó és a kaput villámgyorsan becsukó vézna csizmás lábak után.

Tulajdonképpen csak addigra nyugodott meg és lett újra higgadtan önmaga ismét, mire befejezte az elbeszélést a jól ismert, kedves arcnak. Károly bátyja derűs tekintettel hallgatta végig Robi hazafias öntudattól mindinkább duzzadó, önmagát belelovalva mind büszkébben és önelégültebben előadott históriáját az elnyomó gaz megszállóval szembeni lehetséges hősi ellenállás eme formájáról, a lehetséges rezisztenciaformák kézenfekvő variánsaként megvalósított, a bátran cselekvő ifjú reménység elismerést váró alkalmazásáról.

Meglepődve látta, hogy az idős férfi mosolyogva rázza a fejét. „Kiskomám… Kell nekik vizet adni. Igen. Kell. Ha lehet, majd újra lövünk rájuk, hogy takarodjanak haza innen az anyjukba, de… de vizet, vizet adni kell nekik.”

Robi a szőke srác hosszú nyakát látta, amint a felgombolt gimnasztyorkában harangozott. Fura módon még az a közelében álló, poros levelekkel teli udvari akácfa is eszébe jutott, ami ott állt a kút közelében.