Mindig firtatják, hogyan is zajlottak Illyés vacsorái Aczéllal. Közülük egy-kettőn én is jelen voltam. Társasági események voltak ezek, ott voltak Déry Tiborék, Németh Lászlóné és mások. Úgy kell ezt felfogni, hogy egy totális rendszerben éltünk, ám a politika tudta, hogy nagyon nagy hibát követ el, ha nem méri fel, hogy azok az emberek, akik a nemzeti akaratot,
a nemzeti helyzetérzékelést képviselik, hogyan látják a dolgokat. Érintkezniük kellett velük, hogy értsék, mi történik, hiszen a saját politikájuk visszajelzéseit is így kapták meg. Nincsen demokratikusan megválasztott parlament, nincsenek valódi népképviseleti szervek, tehát egyes kiemelkedő emberek, elsősorban például Kodály Zoltán, de ugyanígy Illyés Gyula vagy akár a nagybátyám, Kodolányi János, művészek és tudósok az ő szemükben azáltal válnak fontossá, hogy személyükben valamilyen kapcsolatot tudnak fenntartani a magyar valósággal. Másfelől azok a szellemi emberek és művészek, akik ebben az érintkezésben részt vesznek, pontosan tudják, hogy ők a hivatalos parlamenti képviselettel nem rendelkező, jogfosztott, elnyomott magyar nemzet nem hivatalos, de hivatott képviselői.

Nem azért találkozott tehát Illyés Gyula Aczél Györggyel, hogy magának előnyöket tudjon bármilyen értelemben kicsikarni, hanem azért, mert tudta, hogy őneki ebben a helyzetben, ha talál egy párbeszédképes embert – nem sok volt egyébként, hozzá kell tenni –, azzal meg kell értetni dolgokat, minél többet, minél több nemzeti érdeket és igazságot, amennyit lehet, és még annál is többet. Ezek a művészek és tudósok nem éltek vissza kivételes helyzetükkel, hanem egy olyan korban, amelyben nekik nem voltak stratégiai és nagypolitikai eszközeik, ők voltak a nemzet szószólói. A kérdés az, hogy ebben a helyzetben mit mondtak, mit képviseltek, hogyan viselkedtek, tisztességesen viselkedtek-e, okosan viselkedtek-e. Ellentmondtak-e, ha olyan gondolatok és cselekedetek merültek fel, amelyeknek ellen kellett állni. És bizony, ellentmondtak. Őszinte és olykor éles beszélgetéseket folytattak. S persze sejtették, hogy Aczél rendszeresen megkapta az összesített jelentést Illyés Gyula, Kodolányi János, Borsos Miklós, Kodály Zoltán, Vas István vagy Déry Tibor előző napi telefonbeszélgetéseiről. Ezzel ők akkor is tisztában voltak. Nem voltak illúzióik.

Nem kérdéses, a vezető értelmiségieknek ez a viszonya Kádárékhoz pragmatikus volt – és idealista. Ez magyarázza azt is, hogy miért írhatták alá a magyar írók 1957 őszén az ENSZ-nek címzett levelet, kérve, hogy vegyék le a magyar forradalom ügyét a napirendről – ha egyáltalán aláírták, s ha egyáltalán eljutott ilyen levél az ENSZ-hez. Mert nyomát máig nem találták a kutatók, sem magyar, sem New York-i archívumban, csak a Népszabadság adott róla hírt akkor. Nos, lehetett alku a háttérben: elérni Kádáréknál, hogy a bebörtönzött írók ítéletein enyhítsenek. Másfelől pedig, a magyar írók addigra tökéletesen megértették, hogy miként működik ebben az ügyben az ENSZ – cinikusan és gyáván. Vagy hogy mit fog szólni az amerikai kormány – semmit, üres frázisokon kívül. Ezt mondták nekünk később az ENSZ Fehér Könyvébe dolgozó 56-os emigráns barátaink, Jónás Pál és B. Rácz István is, és ezt állapítja meg Nagy András nemrég megjelent monumentális kutatása (Halálos együttérzés, 2020) is az ügy kezeléséről, és az igazságunkat képviselő Povl Bang-Jensen dán diplomata rejtélyes haláláról.

Ez a realizmus és idealizmus, amelynek magja az élő 56-os tűz volt, kísérte végig az értelmiségiek viszonyát Kádárékkal. Furcsa módon azt kell mondanom, hogy érezték magukban a későbbi MDF-es jelszót, a többség nyugodt erejét is, de mindezt nem érvényesíthették hatalmi pozícióból, csak azokkal az eszközökkel, amelyek történelmileg megadattak nekik. Szeretném látni azokat, akik ezt jobban, tisztábban és ötletesebben csinálták volna végig.

 

*

Volt, hogy valaki nagyon hamar kapott telefonkészüléket, de általában kiderült, hogy azért, hogy lehallgathassák. Hogy mást ne mondjak, a mi házunkban, ahol négy család élt, csak Illyés Gyuláéknak volt telefonjuk.

A telefonhelyzetre is jellemző egy későbbi, igen fontos ügy: amikor nyugati nyilvánosságot, támogatást szereztünk Király Károly lázadásának a Ceauşescu-diktatúra ellen. Király Károly egy igazi, népből jött, kommunisták által nevelt pártkáder volt, Székelyföldön magas hivatalban a Párt Központi Bizottságának tagjaként. De a székely autonóm tartomány megszüntetése után rádöbbent arra, hogy mi folyik a román kisebbségi politikában. Először azt gondolta, hogy a párt körein belül valamit lehet tenni, több vezetőhöz, így Gheorghe Maurerhez is fordult, de egy idő után rájött, hogy ez az út nem járható. Ekkor következett az utolsó, elszánt lépése. 1977 szeptemberében egy turistaúton – elszakadva a többiektől – ellátogatott Tihanyba, hogy Illyés Gyulával beszéljen. Elmondta nekünk, hogy mi mindent tett eddig ebben az ügyben hiába. Kérdezte Illyést, mit szólna ahhoz, ha ő írna egy komoly levelet Ceauşescunak, és amennyiben erre sem kap választ, segítenénk-e abban, hogy ez a levél Nyugatra kikerüljön? Gyakorlatilag ez összeesküvés volt. Rajtunk kívül Csoórit vonta be tervébe, illetve az Illyéshez közel álló pécselyi orvos költőt, Bodosi Györgyöt (dr. Józsa Tivadart). Csoóri megszervezte ezeknek a dokumentumoknak a kijutását Magyarországra, a fordítást én csináltam és juttattam el az angol és amerikai sajtóhoz. A nagy levélből kicsempésztettünk egy példányt a washingtoni és a New York-i magyarság vezetőihez, akik elhelyezték hirdetésként a New York Timesban. Egy teli oldalas szöveg volt. Mindez akkorra lett időzítve, 1978 február elejére, amikor Ceauşescu kilátogatott New Yorkba.

Telefonon tartottam a kapcsolatot az újságírókkal ebben az ügyben, elsősorban Dessa Trevisan brit újságírónővel, aki a Times belgrádi tudósítója volt.
A második telefonálás után megsüketült a telefonunk – valójában Illyés telefonja. Utána egy-két beszélgetést még Csoóri Sándor készülékén tudtam lebonyolítani, azután az ő telefonja is megsüketült. Kósa Ferihez mentünk át – akkor a Keleti Károly utca mítoszi lakói voltak mindketten –, mert ismét telefonálnom kellett, de Feri nem merte vállalni a hívás kockázatát, mert a felesége japán állampolgár volt, nem magyar, bármikor kiutasíthatták volna. Nekivágtunk a ködös, füstös téli éjszakának, és kiderült, igaz a mendemonda: hogy a Petőfi Sándor utcai Főposta huzatos udvarán van három nyilvános készülék, amelyekből lehetett Nyugatra telefonálni, éjszaka is, egy marék pénzzel… Megint csak egy a Kádár-éra abszurditásaiból.

A lényeg az, hogy Illyés Gyula telefonjáról akkor, amikor ez az akció folyt, január–februárban nem lehetett hívni. Az apósom súlyos beteg volt, kórházban is kezelték, ezt nyilván tudták a hatóságok is. Flóra néni még betegebb, súlyos bélműtétnek nézett elébe. Ha akut probléma lépett volna fel, akkor nekem be kellett volna vágnom magam éjszaka az autóba, keresni egy működő telefonfülkét, hogy orvosi segítséget vagy mentőt hívhassak hozzájuk. Körülbelül így festett Illyés Gyula és a rendszer viszonya a mindennapokban. A kemény valóság az, hogy ha nem tetsző dolgot cselekedtünk, akkor hiába volt jó viszonyban Aczél Györggyel, a rendszer másik karja nyugodtan elnémíthatta a telefonját.

Mind az éledő magyar ellenzékiség, mind Illyés esetében 1977 volt a fordulat éve. Ekkor Havelék Charta-
mozgalma kavarja fel az állóvizet, és huszonöt magyar értelmiségi, köztük Csoóri Sándor, Kocsis Zoltán és Konrád György, rokonszenv-nyilatkozatot juttat ki Nyugatra a védelmükben. Amikor Aczél nálunk jár a Déry-temetés ügyében, augusztus végén – amikor Illyés nem él a temetői beszéd lehetőségével –, apósom már a Herder és Ady-tanulmány témájával birkózik naplói tanúsága szerint. Pár hét, és megszületik az egyesség Király Károly akciójáról tihanyi házunk teraszán,
s késő ősszel érkeznek Király titkos küldeményei. Karácsonykor-újévkor pedig megjelenik a Válasz Herdernek és Adynak két részben a Magyar Nemzetben. Nagy nemzetközi botrány kerekedik, gyalázkodó hangú román hivatalos támadás érkezik az író, Ion Lăncrănjan részéről, amelyre Illyés válaszát Aczélék nem engedik közölni. Illyésnek megígérik a Szellem és erőszak megjelenését, benne a Herder-tanulmánnyal – de végül Aczélék megjelenés előtt bevonják a kinyomtatott könyvet, ami aztán nyugati kiadásban és szamizdatként terjed, Illyés hozzájárulásával. Közben pedig már megírja a bevezetőt Janics Kálmán Svájcban megjelenő könyvéhez a szlovákiai magyarság 1945 utáni jogfosztásáról, kitelepítéséről, s a könyv meg is jelenik 1978-ban Bernben magyarul, majd angolul.

Egy év alatt megváltozik az Aczél–Illyés viszony. Illyés 1977-ben még ráolvasásszerű cikkben üdvözli Aczélt hatvanadik születésnapján, mint békecsinálót, aki – Illyésnek ez szívügye – elsimítja politikájában a népi–urbánus ellentétet. 1978 során azonban Aczél már nem tudja biztosítani, hogy megtörténjék az Illyésnek fontos új írások közlése. Illyés radikalizálódik: immár nyilvánosan szembeszegül a hivatalossággal, és rendszeresen nyilatkozik a világsajtónak. Így történhetett aztán meg az Illyés-telefon hosszú elnémításának durva esete is 1978 első hónapjaiban. De Illyés nem áll meg. 1979 májusában Lezsák és Csoóri meghívására történelmi jelentőségű beszédet mond fiatal írók előtt Lakitelken, októberben pedig már ő is egyike a kis csoport hivatalosan elismert íróinak, aki levélben kéri Kádár beavatkozását a csehszlovák hatóságoknál Havelék, a Charta-csoport ügyében.

 

*

Hogy mi a vélekedése Illyésnek a Kádár-korszak politikai ügyeiről, az általában félmondatokból derült ki. Ezt Antall mellett is megszoktam, s Illyés mellett is láttam, hogy egy bólintás, egy arckifejezés vagy egy félmondat teljesen helyére tette a dolgokat. Történelmi eset, amikor 1982 júliusában Mitterrand francia elnök Budapestre látogat, s a programjában pusztán két, a kérésére történt magántalálkozó zajlik le, Lékai László esztergomi érsekkel, valamint Illyéssel a Csaba utcai nagyköveti rezidencián. Amikor Kádárról kérdezi Illyést – ez szerepel a francia külügyi archívumban rögzített jegyzőkönyvben – Illyés franciás fekete humorral és évezredes magyar távlattal azt mondja a kiváló regényíró
Mitterrand-nak: „Elnök úr, ismeri Oidipus király történét. Megölte az apját, az anyjával hált, önkezével megvakította magát, de a tragédia legvégén, mindezek ellenére rokonszenvessé vált.” (Garadnai Zoltán tanulmánya Illyés Mária kiegészítésével, Hitel, 2019, 12.)

Ha a francia hatóságok a jelek szerint szó szerint rögzítették ezt a beszélgetést, bizonyára nem hagyta elvégezetlenül ezt a feladatot Kádárék hírszerzése sem.
S hogy Illyés sejtette, hogy mondatai láthatatlan fülekhez is eljutnak, arról aligha lehet kétségünk. Mindezek fényében kell tehát látnunk ezt a megnyilatkozást, mint egy szuverén és közösségéhez hű szellemi ember történelmi ítéletét.

 

*

Elindult aztán 1991-ben Illyés kikezdése, megpróbálták Rákosival, Révaival, Aczéllal való kapcsolatait – vagyis vitáit – olyan színben feltüntetni, hogy politikailag hiteltelenítsék, holott 1956 vége és 1961 között hallgatást fogadott, és a konszolidált Kádár-korszak idején, közismert, alig volt olyan hónap, hogy valamelyik vezető ideológus vagy párttolnok ne közölt volna a Népszabadságban, az Élet és Irodalomban és más helyeken a pártutasításos sajtóban Illyés Gyulát dorongoló írást. E. Fehér Páltól kezdve Faragó Vilmoson át hosszú a sora azoknak, akik rendszeresen, „hivatalból” kioktatták és gyalázták apósomat, miközben úgy tett a rendszer, mintha büszke lenne a magyar kultúrának erre a nagy baloldali, de nem kommunista alkotójára – és ezt nemzetközileg nyilvánvalóan így is próbálták beállítani.

 

Szerkesztett részletek Kodolányi Gyula életútinterjújából: A világfa ágain, 3. kiadás, Nap Kiadó, Budapest, 2022. Beszélgetőtárs: Csűrös Csilla.

 

A szerző író, költő, esszéíró