Fénymaszkban
Döbbenten rothadok szemeim
harmatában: átöldökli rajtam
füveit a rét: hajdan a tenyészet
nyüzsgő neszeiben forrt a szívem
alatt, és mézzel maszatolta be
arcom, legyek a sötétség sugárzó
fonákja, oltalmazzon aranyveret,
amin a darazsak fekete
abroncsa csörömpölve szétesik.
Fénymaszkos fejjel kibukom
a világból, visszaszületni
földanya méhébe elindulok
virágok orfeuszi útjain,
de fogaimmal kioldom még a
gúzsbakötött szelet, ragadja el
homlokomról a zellerkoszorút
és taligázzon vele másoknak
élhetőbb időt.
Diófa-aggastyán
gorombán megdobál, leveri
szemhatárom azúr zománcát,
ízeltlábú eső lassan földbe hord,
véglény-felhővé lövelli testem
a mélységekkel párzó halál,
fölgomolyogtat negatív égbe,
a gyökerek kitapogatják
valahai arcom és elfogadnak –
Odafönt, hol a csőszök, mintha tolvajt,
Petőfi árnyát lesik, jövőre új
tejfogakat növeszt a kukoricás.
Világoltat az Isten
A fénybe gázoló csorda után
szkarabeusz gurgat míves labdacsot,
benne, mint domborodó asszonyi hasban,
összegömbölyödve álmodik az öröklét.
A halál fokuszában összegyűlt a Hold.
Lova éjbenyúló nyakára bukva
röpűl apám a brianszki erdőn át,
a teremtés részvét nélküli csöndjét fölveri,
világba kilökött létemet mindhalálig
betölti a patazaj. Roncsolt lőlap a homlokom
mögött, égi Feketelyuk a tízes kör helyén,
a tankok csövei kígyókká kielevenednek,
a béke dunszt-meleg szennyesládáiból
indáznak elő vastagon, nagy évszakot emésztenek,
a haza szívéből kövér cseppekben
hull reájuk / a szalonnazsír.
A múlt előtti, a jövő utáni pillanat:
messzekiáltott komor ámenként ringat a szél,
az idő vasrudakat nevel a határtalanból,
diadalmasan így tűzné a rothadáshoz a lelket.
Ketrecem szűkülő pórusain át ordítanám
világgá magamat, üzenvén olyan őszt,
hogy elrozsdáll az iránytű a költöző madárban,
mégis az éterbe horgonyként nyálamon
lógatom a csöndet, képzeletemnek a semmi
sudárló fényéből faragok szerszámnyelet
fegyveremmé pattintani évmilliók szikrákkal
vemhes köveit, tisztátalan ködök lebegtek föl
az álom elviselt gönceiként, megjósolva:
magasságom zátonya lesz a föld, négykézláb
lappangó lelkem az ősdelej úgy vonzza vissza,
hogy recsegve kiegyenesedik a gerincem,
két lábra állva eszme-csírás hangok támadnak
barbár torkomból, fölrobbantják nyelvemet,
szájam csupa seb méhe a szónak, mert
egy arkangyal sujtó kezében világoltat az Isten.
Viharzik a titok a búzaszemben, áthat
csigaházat és piramist, lehetnék a Teremtés
fönséges vadja, de kőbe zsibbasztott, vélt
tökélyemen emberfej a szeplő…
