Ha valami nem mondható barátságosnak, hát az a pultosnő tekintete, ahogy ismét benyitok. Pedig igyekeztem csöndben, szinte feltűnés nélkül besurranni az ivóba, az ajtót is gyorsan behúzva magam mögött.

Eredetileg arra számítottam: nem okoz túl nagy feltűnést, hogy éppen az imént mentem el innen. Majd azt hiszik – reménykedtem, a kocsma bejárata előtt toporogva –, hogy új vendég érkezett, hiszen eltelt vagy húsz perc, mióta távoztam innen, s azóta bizonyára mások is betértek ide. Tehát úgy kell viselkednem, mintha én is efféle betoppanó, új kuncsaft lennék.

Nos, a vörös hajú, lángoló-piros kötényes hölgy, aki éppen valami kék italt mér ki, a hatalmas, csőrös palackot egyetlen mozdulattal a pultnál várakozó, kövérkés férfinak szánt, öblös pohárba csobogtatva, máris gyanút fog.

Rajzolt szemöldökét parókagyanús hajáig felhúzva bámul rám:

– Mit parancsol? – éget lyukat a levegőbe sárgás tigrisszeme, mely beljebb lopódzásomat rögtön megfagyasztja mozdulataim látványos elkísérésével.

– Hát, ööööö – válaszolnám határozottan, ha meg tudnék szólalni, miközben egy újabb sasszéval igyekszem még beljebb kerülni a kocsmaasztalok felé.

A kövérkés úr, akinek mintegy szempilla nélküli, széles szájú halfeje még a pultosnőnél is bizalmatlanabb, hátrafordulva figyel engem a valószerűtlenül magas bárszéken. Fáradozása, hogy a kocsmárosnőnél is barátságtalanabb legyen, persze hiábavaló próbálkozás; Maradonát lejátszani a pályáról valami kültelken tanult becsúszó szereléssel?

De azért próbálkozik, s immár négy árgus szem követi minden lépésemet, ahogy makacsul beljebb óvakodom.

Nem, semmiképpen nem hagyhattam a kakukkos óra alatt, ahol a fenyőtobozt formázó súlyok a hosszú láncon mintha éppen ráereszkednének arra a kis tálalóasztalkára, ahová letehettem, amikor voltam olyan marha, hogy leraktam valahová.

Gyors pillantás, ha lehet ebben az állapotomban így nevezni, a mosdóhoz vezető folyosószakaszon álló kisasztalra, de hát ott sem hagytam. Igen, megvan: itt ültem, az ablak mellett, ugyanis ennyire ronda asztaldísz nemhogy az étteremben, de az egész városban sem nagyon akad. A kerámiakorsót formázó fehér bármicsoda, melyben megsárgult vagy eleve száraz kóró díszeleg árvalányhajra emlékeztető, mégis kalászokat formázó, reménytelen termésekkel, sivár pompájával az apró étteremablakot szinte teljesen eltakarja.

Igen, amikor ide leültem, határozottan úgy emlékszem, hogy még megvolt, amit keresek, hiszen étlapot kértem, ja nem, itallapot, de azt is el kell olvasni, például. Tehát akkor itt hagytam el! De biztos ez egyáltalán? Hátha később, miután kimentem innét.

Csakhogy képtelenség egy csöppet is koncentrálni: a kellemetlen hangú nő megint kérdez valamit, csak nem értem pontosan az időközben újraindított, nyekergő háttérzene miatt. A halfejű pedig még ide is utánam kukucskál, leplezetlen érdeklődéssel. Csoda, hogy kifacsart pózában nem esik le a bárszékről.

Arrébb kell mennem, mert az a kecskeszakállas úr kérdő tekintettel néz rám a szomszéd asztaltól: miközben az ablakok mellett futó polcot vizslatom végig, nyilván azt hiszi, mellette ülő lányára – vagy igen fiatal feleségére? – bámulok. S ahogy a szeparék felé igyekszem, továbbra is egy számára szimpatikus ülőhelyet vagy az italozóban üldögélő ismerősét kereső vendéget játszva, észreveszem, ott szemben, azt a nagy tükröt.

Az ivó mélységét ügyesen megkettőzve helyezték el, s ott látom benne a pulttól utánam hajló kasszírnőt, a halfejűt, a kecskeszakállast és szinte gyermekkorú társát, illetve egy fiatalembert, aki éppen velem szembe siet.

Már-már magasnak mondható, karcsú termetű ifjú, fekete, kissé divatjamúlt garbóban és gyűrött, szinte bokáig érő esőkabátban (mondjuk, azt levehettem volna), ám a nyakán – hát, igen.

Nem is az a baj, ami a nyakán van, hanem ami nincsen.

Mert hogy azon nincs semmi.

Olyasmiben végződik az a nyak, mint valami ügyetlen, széles mutatóujj, illetve annak is csak a legvége.

De hát éppen ezért próbálom megtalálni. Méghozzá gyorsan. Igazán megérthetnék, van ilyen: valahol elveszítettem.

S a gyanakvás, a bizalmatlanság helyett elkelne némi segítség.

Mert nem lehet így meglenni, ekkora fejetlenségben.