Ha az életem múlna rajtad, biztos vagyok benne, hogy azon napon, amikor üt a végítélet órája, s a föld összes tévé- és videócsatornája mutatná a sápadt alakot, aki remegő kézzel beolvassa a kommünikét, amely szerint a számunkra apokalipszist jelentő pillanat eljött, igen, egészen biztos vagyok benne, hogy te mérgesen rám mordulnál: lám, még szinte haza sem jöttem, neked annyit sem szóltam, hogy fapapucs, de máris teljes hangerővel bömböltetek valami vacak külpolitikai műsort.
S ha akkor én fogadkoznék, hogy azonnal, ahogy ennek a bejelentésnek vége van, megbeszélhetünk mindent, ami most így egyébként is szükségessé vált, te kételyeidet fogalmaznád meg.
Ha majd eleget hallgattad ezt a hülyeséget – jósolnád pikírten –, a következő mozdulatod bizonyára az lesz, hogy eltűnik a fejed a hűtőben, én meg legfeljebb a hátsóddal társaloghatok.
És ha mindezek után rádöbbennék: tán még kifordulhatnék a kapun, hogy eltűnjek – ám az udvarunkra már bevágtatnának a végítélet lovasai, s tanácstalanul feléd fordulnék, ahogy a tornácról nézzük a felénk léptető, nyergükben harsonát fúvó angyalokat, te biztos megkérdeznéd tőlem, hogy „Te meg már megint mit felejtettél el befizetni a NAV-nak?”
A nyeregből leszálló angyalokat pedig felvilágosítanád, hogy az alatt az eperfa alatt, ahová a lovaikat kikötnék, éppen az imént söpörtél fel; s a zavartan egy másik fát kereső végítélet-végrehajtók számára egyértelművé tennéd pár keresetlen szóval, hogy a lovaik után nem igazán szeretnél takarítani, s ha eltévesztették volna a házszámot, hát ez nem az Augiász istállója. S a partvissal az apokalipszis lovasainak paripái által frissen elpotyogtatott halmokra mutatnál.
Miközben az angyalok engem a felhőkbe elragadnának, látnám beavatott fejcsóválásodat: nincs az a trükk, amit ez a lógós ki ne eszelne, hogy ma se kelljen porszívóznia!
Kelletlenkedve, de azért biztos meg-meglátogatnál a sziklán, ahová kikötöznek, s bár a keselyűt, aki a májamra pályázna, egyetlen rúgással elintéznéd, s a kosárkádból egészen ízes falatokkal traktálnál, azt azért nem hagynád ki, hogy mindent egybevéve, szerinted nem ártott nekem egy kis fogyókúra.
Ha az életem múlna rajtad, szenvedéseim szikláiról engem végre kimentvén, a végtelenbe kígyózó lajtorja, ha legördülne, s azon fölfelé megindulnék, a szürkésfehér semmi felett és a mindenségtől még vagy másfél örökkévalóságnyira, egyvalami jutna eszembe, ami megszakítaná ezt a monoton haladást.
Azon gondolkodnék, hogy ha valahogy visszacsöppennék most az élők sorába, hogy magyaráznám meg neked azt, hogy ennyi ideig hol tekeregtem: egy létrán, amely a mennybe vezet? Ugyan már…
Ekkor felfedezném azt a kis hasadást, azt a véletlen kis ráncot a tér és idő határán, valahol az alattam kavargó ködökben. S már tudnám: igen, van kiút, s a létrát boldogan elengedhetem.
S mint a mondabeli, a felső hét mennyországot a földi világgal összekötő kerecsensólyom, hangtalanul, villámsebesen úgy zuhannék, szédítő sebességgel, hogy aztán ámulva, hatalmas recsegés-ropogással, de mégis súlytalanul, ágyad mellé egyszer csak megérkeznék.
De hát mi a poklot művelsz itt már hajnali kettőkor, kérdeznéd, csöppet sem halkan és barátságosan, követelvén, hogy kapjam már el legalább azt a vitrines szekrényt, amely éppen dőlni készül, mert nagy lendülettel lehuppanván, éppen e bútor oldalának estem.
Kérésednek eleget téve, kezemben pár megmentett nippel és csetresszel ekkor végre feléd indulnék, ám meg is kapnám azonnal, hogy a cipőmet persze megint nem vettem le, jó hogy az ágyba nem akarok már így, saras lábbelivel beletalpalni.
Ha az életem múlna rajtad, melléd lerogyván, ekkor végre mindent, sorjában elmesélnék.
Összeráncolt homlokkal meghallgatnál. S azt mondanád: hát jó, jó, most hogy így meghaltál, a dolog azért bonyolultabb, de valamit talán még lehet tenni érted.
Aztán a teljes sötétség; s az ébredés, arra, hogy keményen rázol: borzalmas a horkolásod, mintha egy repülőhangárban próbálna aludni az ember! S miközben sírva és nevetve, szédülve és hitetlenkedve hálálkodnék, legyintenél: neked mindez csak egy újabb téma lesz, amin egy jó ideig elszöszmötölsz majd, de persze én meg nem vagyok sehol; hiszen kizárólag rólad szól ez is, mint minden közös történetünk.
S én vitatkoznék, cáfolnék, ékesen szólván, s nem venném észre, hogy már el is libbentél valahová. Mert ha az életem múlna rajtad, hát rajtad nem múlna egy ilyen befejezés, egy álmos és irreális, a kávéfőző torokköszörülésébe fúló, kissé veszekedős, ám mégis igen kedélyes, hétköznapi reggellel.
