Három szó, igen. Szeretek. Veled. Játszani.
Nem beszélek sokat.
Először is, egy kutya vagyok. Másodszor, annak is szűkszavú.
De veled szeretek játszani. Ritkán játszom, mert már igencsak megöregedtem.
Ha játszom, hatalmas bundám ragyogni kezd, oroszlánsörényem repked. Csóválok valami zsákmányt, nem kölyökkutyaként, hanem ahogy az én korosztályomhoz illik. Szép lassan meglendítem jobbra és balra, és feldobom a levegőbe. És kiáltok, éleseket.
Egy évig csak néztelek, mikor hozzátok kerültem.
Egy évig csak néztem mindent. Nehéz volt az az esztendő.
Mert én csak egy kutya vagyok. De volt egy életem, egy hatalmas, egy fényes, egy káprázatos. Száguldoztam a pompás, zöld füvön egy hatalmas kertben. A gyerekek körülöttem, és bohóckodtam nekik, lengettem a zsákmányt, lassan, jobbra –balra és rikoltoztam. Szerettem velük játszani.
A gazdám, a gyerekek anyja, minden nap délután hat órakor rám adta a pórázt és elindultunk a végtelen sétáinkra.
Hatalmas időket éltem így.
Aztán a gyerekek nagyok lettek és elköltöztek. Meg egyszer mindenki elment. Akkor nagyon nagy csönd lett a házban. Mert még valaki elment, akire már nem annyira emlékszem. Férfiszaga volt, és az nem jót jelent, úgy vettem észre. De a gazdámnak az a valaki, ezt éreztem, nagyon fontos volt.
És egy nap már nem nagyon adta rám azt a pórázt, csak igen ritkán. Ült és nézett maga elé.
Aztán egyszer csak arra ébredtem, hogy nagyon furcsán ül. Valamit csinálhatott, ami visszafordíthatatlan. Ezt tudtam, pedig én csak egy kutya vagyok. Akkor lefeküdtem mellé és őriztem. És a szemei már nem mondtak semmit, mert nem volt bennük fény, meg semmi sem. És a keze elsárgult, és nekidőlt az asztalnak és a szája is nyitva volt, de nem mondott vele semmit. Mert tett valamit, és az megváltoztathatatlan. Iszonyatosan sok ideig voltunk így. Már alig láttam a világot, mert nem ettem és nem ittam. Őriztem a gazdámat.
Emberek jöttek aztán, zajosan. Utolsó erőmmel nekik estem. Meg akartam őket ölni. Mert őriztem a gazdámat. Kimenekültek a lakásból.
Arra is emlékszem, hogy a gyerekek visszajöttek. Őket beengedtem. De aztán le kellett feküdnöm, mert nem ettem és nem ittam, és alig láttam már.
A gyerekek nem nagyon törődtek velem. Azt hiszik az emberek, ami nem értjük az ő beszédüket. Pedig sok mindent értünk belőle. Azt például egyértelműen éreztem, mert a beszédükben is benne volt, hogy nem kellek nekik. Hogy a terhükre lennék.
Akkor döntöttem el, hogy soha többé nem eszem és soha többé nem iszom.
Elkerültem valahova, ahol bezártak, pedig már menni sem tudtam.
Semmi nem érdekelt, mert nem akartam látni sem többé, és nem akartam kiabálni nagyokat, és érezni a füvek illatát. Semmit nem akartam már.
Aztán valaki egy nap felemelt és odavitt, ahol inni lehetett. Ezen nagyon csodálkoztam. Alig bírt el, és nagyon hosszan cipelt engem. Jó szaga volt. Nekünk, kutyáknak fontos az, hogy egy embernek milyen szaga van. Lerakott engem, mikor odaértünk, és itatott a tenyeréből. Lassan megmozdítottam a nyelvemet és lenyaltam azt a kis nedvességet, amit adott.
Másnap megint eljött és nagyon sokat cipelt. És megint adott inni nekem. Nőillata volt. Ez fontos, mert a férfi illatúakban nem bízom. A legkevésbé sem. Fiatal volt és erős. Mint gyerekek, mikor már megnőttek és azt mondták, hogy a terhükre lennék. De neki nem voltam a terhére. Mindennap megitatott, aztán etetni kezdett.
Így kerültem hozzátok. A nagy gyerek nagyon kedves volt velem, ő hozott haza.
Én, mikor megláttalak téged, aki itt laksz, nagyon meglepődtem. Olyan voltál, és a szagod is olyan volt, mint a gazdámnak. Te voltál annak a nagy, jó szagú gyereknek az anyja. Beköltöztem nálatok a kertben egy bokorba és onnan figyeltelek. Egy idő után mindig behívtatok, hogy aludjak a szobában, és ne legyek kint mindig. De ahogy lehetett, bevettem magam a bokorba.
És figyeltelek.
Elkezdtünk veled sétálni. Te tudtad, hogy kell sétálni velem. Elkezdtünk beszélgetni. Mert te tudtad, hogy kell beszélgetni velem.
És egy év múlva egyszer nagyon jól éreztem magam veled. Akkor kezdtem újra játszani.
Nem úgy, mint a buta kölykök. A bundám feltupírozva állt, a sörényem repkedett, mint egy oroszláné.
Lassan és méltóságteljesen dobáltam a zsákmányt, és énekeltem neked.
Azóta, is, néha, játszunk.
De csak néha. Mert csak úgy lehet.
Három szó. Szeretek veled játszani.
Mi kutyák, nem beszélünk sokat. De rájöttem, hogy ez a három szó, ez érvényes.
Mert mi kutyák tudjuk, hogy ti, emberek, sokat beszéltek. Ebből nem mindent értünk. Ám tudjuk, hogy a szavaitokból milyen kevés az, ami érvényes.
