„Öltözete… igen ízléses és egyszerű fehér, hajzata pretension kis taréjával, mint egy lidércke, mely éjjel ég, bolyong, örvény fölébe csal – és megfoghatatlan ... Karkötője elveszvén, mint róla leesik minden bilincs ... kedélye változékony – eső napsugarak között” – így írja le egy levelében 1844 februárjában az akkor huszonegy esztendős Madách az általa a nógrádi megyebálon megismert, tizenhat éves Erzsébetet.

Az őseit Martinuzzi Fráter Györgyig visszavezető, elszegényedett család sarja, a nógrádi alispán unokahúga egy teljesen más világot és társadalmi csoportot képviselt: Madáchék vagyonos, katolikus famíliája és a leányát taníttatni nem nagyon tudó református birtokoscsalád között legfeljebb annyi közös vonást fedezhetünk fel, hogy a két fiatal távoli vérrokon volt. Ugyanis

mindketten a XVII. század elején élt, a török elleni harcban magát kitüntető Madách Péter leszármazottai közé tartoztak.

A társadalmi különbségekkel a fiatalok nem sokat törődtek, 1845-ben kötött házasságuk után a férj családjának birtokára, Csesztvére költöztek. Már ebben az időszakban egyértelművé vált, hogy Madách anyja, Majthényi Anna szívből gyűlöli és megveti menyét. Madách „Lidérckémnek” nevezte feleségét, s ez valamit szintén elővetített a későbbi hányattatásokból.

Az életvidám ifjú feleség és a „tüdővészes, neuraszténiás” költő viszont ekkor még felhőtlen boldogságban élt, ám a szabadságharc és az utána következő önkényuralom évei súlyos tragédiák sorozatát hozták el számukra.

A költő két testvérét is elveszítette:

nővérét, Madách Máriát 1849. augusztus 16-án férjével együtt brutális módon meggyilkolták a román martalócok a dél-erdélyi, közel tízezernyi halálos áldozatot követelő magyarirtások során. Öccse, Madách Pál tüdővérzést kapott futárszolgálat közben, a szabadságharc katonájaként.

Madách Imre, aki 1849-ben az orosz csapatok elleni felkelésre buzdított felhívásában, bátran kivette részét a megtorlások idején is: birtokukon felvidéki felkelőket bújtatott, illetve Rákóczy Jánost, Kossuth Lajos titkárát „cseh” erdőkerülőként alkalmazta. Rákóczyn nem tudtak rajtaütni a hatóságok, mert idejében elmenekült, így Madáchot hurcolták el. A költőt 1852-ben kezdődő, egyéves vizsgálati fogsága idején először Pozsonyban, majd Pesten tartották fogva.

Erzsébetet, aki ekkor volt várandós harmadik gyermekükkel, derült égből villámcsapásokként ért a halálesetek, bebörtönzések sorozata. Madách anyja pedig végre pozícióba kerül és „törleszt”: ettől a perctől kezdve mindent megtesz a házasság tönkretételéért,

menyét pedig sanyargatja, s minden fillért sajnál tőle.

A költő 1853 májusában szabadul fogságából, házasságuk már eddigre is elhidegül.

Erzsébetnek ráadásul semmi kedve Sztregovára költözni, ahol férje átveszi a családi birtokot. A gyűlölködő anyós és a hideg férj között őrlődő fiatalasszony fellázad, és férje nélkül állít be a losonci megyebálra. Az eset részletei homályba vesznek; egyes források szerint Erzsébet azt hitte, vagy arra várt, hogy férje majd követni fogja őt a bálba.

Az így keletkezett feszültség az anyós buzgó részvételével 1854-ben váláshoz vezet.

S ekkor kezdődik a mélyrepülés: az anyától még gyermekeit is elveszik, kisebbik lánya is csak tízéves koráig maradhat mellette; bár 840 pengő tartásdíjat ítél meg neki a bíróság, ő ezt a pénzt igen ritkán kapta meg. Édesapja meghalt, Erzsébet Nagyváradra került, ahol rövid idő múlva hajléktalanként kellett tengetnie életét, és alkoholizálni kezdett.

Mint Fülöp Lajos nyelvész írta, Madách útja innen a halhatatlanságba, Erzsébeté az őrületbe vezetett. Madách 1862-ben, Nagyváradon találkozik vele utoljára. A szerteágazó visszaemlékezések egyike szerint ekkor

már ő kérleli feleségét, hogy térjen vissza,

ám az „elborult elmével” ezt már nem szeretné, vagy nem tudja megtenni.

Madách Imrét ezután két esztendővel, negyvenegy évesen, 1864-ben vitte el gyenge tüdeje.

Erzsébet hol Margittán, hol Nagyváradon élt, ahol még az is megesett, hogy az utcán koldult. Ekkor bolyongott mezítláb és húzta meg magát faodvakban; egy rokona kórházba szállította, ahol „elmebetegként és epilepsziásként” kezelték.

Az 1873 novemberében elhunyt asszonyt a nagyváradi Olaszi temetőben hantolják el; amikor a magyar múlt minden kövét elmozdító Ceausescu-rezsim vége felé előkészületek történnek a temető felszámolására, Tempfli József váltja meg Fráter Erzsébet sírját. A református Erzsébet földi maradványai így ma egy katolikus templomban, a nagyváradi Barátok templomának kazamatáiban nyugszanak. Tempfli József még emlékülést is szervezett a tudatlan utókor által időnként méltatlanul emlegetett asszony emlékére.

„Szent meggyőződésem, hogy Madách:

Az ember tragédiája nem született volna meg, ha Fráter Erzsébettel kötött házassága nem így végződik,

és Erzsébet nem így fejezi be életét, ahogy történt. Tehát Fráter Erzsébet érdeme is a nagy mű létrejötte” – vélekedett Tempfli József egy általa kezdeményezett emlékkiadványban.

Az időnként felbukkanó, méltatlan szenzációhajhászás mellett más hangok is hallatszanak: Szendrey Júlia, Léda és Csinszka mellett emlegetik a drámaíró hányatott sorsú hitvesét. L. Kiss Ibolya felvidéki írónő 1942-ben Erzsi tekintetes asszony címmel írt róla regényt.

Erzsébet alakja a Nemzeti Színház méltatlanul ritkán emlegetett korábbi igazgatója, Németh Antal Madách című, 1944-es filmjében bukkan fel, s emellett még igen sok, Erzsébet alakját részben vagy egészben szerepeltető tanulmány, irodalmi mű őrizte meg; Balassagyarmaton pedig a Fráter Erzsi utca tiszteleg emléke előtt.

„Könnyű ítélni a felületesnek” – ez áll Fráter Erzsébet márványtábláján.