Milyen jövőbeli emlékei vannak Krisztus után 2074-ből? Houellebecq világát idéző novellái, melyeket legújabb, Magyar Monszun című kötetében olvashatunk az éppen kipusztuló emberiségről, s a kötet esszéinek egy része is ilyen „alapélményt” sejtetnek.

Egy olyan jövőről van szó, amelynek bizonyos mozzanatai már a jelenben is érzékelhetőek. Gyerekkorom nagy részét falun töltöttem, ahol még kézenfekvő módon jelen volt a természet. Most is egy kisvárosban lakom, és amikor csak tudok, kimegyek az erdőbe. Azt észlelem, hogy egyre kevesebb a természetes hanghatás, a természetes illat. A természetes csend nagyon ritka még az erdőben is.

Az ember néha már nem is tudja, hogy mi baja tulajdonképpen, miért zaklatott, vagy miért olyan fáradt,

mert teljesen kikészít minket ez a rengeteg képernyőfény, ez a sok digitális teendő; a túl sok inger, túl sok zaj. Már az időjárás is teljesen más arcát mutatja, nincs meg az egyébként természetesnek vett jellege. Mondjuk, hogy a szél simogató, az eső jó illatú. Hogy teremnek gyümölcsök és lehet néha mezítláb sétálni a fűben.

Mit jelentene az a vágyott csend, amelynek hiánya a Két világ közt alszik című verseskötete soraiban is érzékelhető?

A csend nagyon fontos tényező személyes életemben is, de az írásaimban is megjelenik. A Hajnal öröksége ifjúsági regénysorozatomban például Hajnalnak van egy csendfüzete, amelybe különböző csendeket gyűjt. Persze, amire hétköznapi értelemben azt mondjuk, hogy csend, az sokszor épp madárdal vagy a hóesés sercegése, regényem főhőse ezeket a „csendhangokat” is összegyűjti. Visszatérve a természet utáni vágyra; nemcsak a fizikális tapasztalásról van szó, hanem szerintem arról is, hogy ott, ahol még az ember nem annyira nyúlt bele a környezetébe, tetten érhető az, hogy itt egy teremtett világról van szó. Erre pedig szükségünk van lelki tényezőként is.

A tér és az idő fogalmai a kötet esszéiben is visszatérnek. Merre megy a magyar irodalom ebben a határtalanságban? Mert mintha irodalmunk is egy szereplője lenne annak a gondolkodásodnak, amelyet a Magyar Monszun írásai tükröznek.

Erre talán jó példa a címadó novellám. Mikor írtam, nagyon divatosak voltak a hashtagek. A közösségi médiában ez mára már nem annyira jellemző. Megpróbáltam ezzel játszani, hogy akkor

eposzi jelzők helyett hashtageket használok,

vagy így próbálom meg a szövegalkotást. Tehát a kortárs jelenségekre is próbáltam reflektálni. De szerintem vannak ilyen viszonylag időtlen dolgok is, mint az ünnepek, vagy az évszakok körforgása. Reméljük, hogy évszakok lesznek még egy darabig, hiszen ez a körforgás egy nagyon fontos belső út – nemcsak külső. Ezeket az örökérvényű élettapasztalatokat is kerestem.

Viola Szandra új prózakötetének novellái disztópikusak, Houellebecq világát idézik

 

Érdekes a nőiség kérdése, megélése ezekben a novellákban: például kispörköltként fogyasztják el az egyik női szereplőt.

Ez egy Krúdy novella-átirat, egy szabad parafrázis. Tehát az alapötlet nem tőlem származik, hanem Krúdytól. Persze a leírásokban, étel-választásokban, karakterekben tetten érhető az én fantáziám is.

Hogy látja, milyen a nő szerepe a kortárs magyar irodalomban, művészetben, hogy bukkan fel a nőiség?

Azt hiszem, hogy ha valamiben lehet újítani, akkor az pont a nőiség megmutatása. Az a kérdés is fontos, hogy ez a fogalom milyen változásokon ment keresztül. Mondjuk Weöres Sándor is nagyon jól ismerte a női lelket, gondolok a Psychére – hogy utaljak a most megjelent verseskötetemre, a Két világ közt alszikra is, melynek első ciklusa a Psyché Alteregónia. Érdekes módon

a „női hang” nem csak művészetben, hanem az újságírásban és a pszichológiában is hallhatóbbá vált, illetve a kortárs irodalomban is.

Nagyon érzékeny és bátor versek születnek. Mindez tehát nagyon izgalmas terepe lehet annak, hogy ebből a furcsa, egyenlőségért vívott küzdelemből jól jöjjünk ki. Nyilván ez azt is jelenti, hogy eltolódnak a szerepek, újabb feladatokat vállalunk magunkra, és vannak olyan szerepek is, amelyeket „elveszünk” a férfiaktól. Tehát nekik is újra kell, hogy definiálják magukat ahhoz, hogy ez a két dolog, a női és férfi szerep, feladatmegosztás, attitűd megint együtt tudjon működni. Szerintem ez egy következő kötetem témája lesz, mert jó sokat lehet gondolkodni a témán, az „írásban gondolkodás” pedig mindig hatékonyabb.

Miért foglalkoztatják ezek a szerepváltozások?

Mert azt tapasztalom, hogy nagyon-nagyon átalakult ez a része a világnak. Sok minden gyors ütemben változik, például a technológia, de nem tudom, hogy volt-e valaha ilyen évszázad, sőt pusztán csak egy évtized is akár, amikor ilyen

sokat változott a nemek viszonya,

mint az utóbbi időben.

Már a Hetedik égbolt című regényében is felbukkannak a rítusok, és lírai munkásságából is kiderül, hogy az ünnepek, szertartások fontosak az Ön számára. Csakhogy egy olyan világ vesz minket körül, ahol mintha mindezt éppen elfelejtenénk. Hogy állunk az ünnepeinkkel?

Szerintem is csak nagyon-nagyon ritkán tudjuk őket igazán megélni. Lehet, hogy utoljára gyerekkorunkban sikerül átélni azt a varázslatot, azt az áhítatot, amit egy ünnep jelenthet. Néha magam is gondolkozom, hogy miért ilyen fontos nekem, azon kívül, hogy nyilván az örök időbe vezetnek át...

…az örök időbe?

Van ugyebár egy lineáris idő, meg az a „körkörös idő”, amiről Nietzsche is beszélt. Egyfajta

biztonságot ad az embernek, hogy bizonyos dolgok visszatérnek –

például az ünnepek. És az évszakok. A másik ilyen támpont az ősiség utáni vágy. Miközben, szerintem, egy modern ember vagyok, modern vágyakkal, valahogy nagyon vágyom arra is, hogy megismerjem az ősi szimbólumokat, hagyományokat. Nekem már viszonylag keveset meséltek erről a nagyszüleim; nem „nőttem bele” például a népszokásokba. De van még ezekkel a dolgokkal annyi kapcsolatom, hogy amikor elolvasok valami ilyesmit, akár egy néprajzkönyvben, akár egy irodalmi alkotásban, még úgy érzem, „rezeg bennem” valami. Jó lenne, hogyha ez nem veszne el, hogyha én is tovább tudnám adni. Ha mindez nemcsak egy lexikális érdekesség lenne, hanem a mögötte levő lelkületet is meg tudnánk őrizni.

A motívumok, szimbólumok, úgy tűnik, igen fontosak az ön életében, miért?

A szimbólumok mintegy az esszenciáját képezik a műalkotásoknak. Lehet, hogy itt nemcsak az irodalomról, hanem más művészeti ágakról is beszélhetünk, mert a szimbólumok nem lexikális, hanem nagyon sokrétegű jelentést hordoznak. Megszólítják a különböző korosztályokat, és bármennyire bőséges jelentéstartalommal is bírnak, mindig marad a mélyükön valami titok. Éppen ezért szimbólumok és nem jogszabályok. Mondjuk, néha a jogszabályok is elég sejtelmesek tudnak lenni…

Tudja értékelni a közönség ezt a művészi nyelvet?

Szerintem érdemes a szimbólumokat alkalmazni: közük van a művészet sajátjához, és még mindig értjük őket. Lehet, hogy közel állnak azokhoz az archetípusokhoz, amikről Jung is beszél. Persze

nem értünk minden szimbólumot:

mondjuk a régi ikonfestők által használt jeleket, sajnos, ha nem tanítják meg őket, nem tudjuk értelmezni. A népművészet szimbólumai viszont alkalmasak arra, hogy ne kelljen őket magyarázni.

Időnként felhasznált egy másik nyelvet is: mi az, amit tánccal szokott kifejezni?

A tánc az életemben most már kevéssé hangsúlyos, de nagyon sokáig magam is táncoltam.

Milyen műfajban?

Kortárs táncot. Aztán abbahagytam: a millió teendő miatt nem maradt erre időm. Ám utána még sokáig írtam táncelőadásokról, mert nagyon izgatott ez a dolog: hogy lehet valamit szavak nélkül, csak mozgással és zenével elmondani? Nagyon izgalmasak ezek a szimbólumokhoz is hasonló, perverbális rétegek, amelyek aztán meg tudnak, mondjuk, egy versben is jelenni.

Vers, amely megjelenik a táncban, illetve tánc bújik meg a versben?

Szerintem a költészet és a tánc nagyon közel állnak egymáshoz. Tehát ugye a költészetben – ahogy a táncban – sem annyira konkrét a jelentéstartalom, hanem

elmozdulnak, összeadódnak a jelentések.

Legalább ilyen fontos a ritmus: sokszor akkor is élvezem a verset, ha egyébként nem értem, hogy tartalom tekintetében miről szól. Szeretem ezeket az ingereket felhasználni az íráshoz.

A szerzőnő Két világ közt alszik című verseskötetében hangsúlyt kap a csend hiánya

 

„Nyár van, kiáltvány az ég” – Csoóri Sándort idézi meg ez a verssor. Kik az ön legkedvesebb példaképei, kik határozzák meg költészetét?

Nagyon sokan hatottak rám. Régebben például sokat olvastam Orbán Ottót. Meg kell, hogy említsem Zalán Tibort is, aki a mesterem volt, és a verseskötetemhez, a Két világ közt alszikhoz is ő írt fülszöveget. Azt hiszem, ő nagyon nagy hatással volt rám. Jó az, amikor valaki ilyen hosszan tud kísérni egy életutat, 15 éve működünk együtt. Egyébként nem vagyok az az alkat, aki kipécéz magának valakit, mintaként.

Most éppen Kosztolányit olvasom újra.

Általában József Attilát és Adyt szoktuk nagyon-nagyon kiemelni, hozzájuk képest Kosztolányi szerintem egy picit háttérben van, ám szerintem már-már letaszítja őket a trónról. Nagyszerűnek tartom az életművét. A nemrég elhunyt Dobai Pétert is nagyon szeretem, az ő válogatott verseit mindig örömmel forgatom. Sokszor olyan szerzők is hatással vannak rám, akiknek a nevét hirtelen nem tudnám felidézni, mert mondjuk csak egy-egy versüket olvastam egy internetes portálom vagy egy folyóiratban, ám próbálok függetlenedni attól, hogy hogy csak a „nagy” neveket és csak az unalomig ismert szerzőket olvassam. Annyira sok tehetséges alkotó van ebben az országban, hogy az már-már „kétségbeejtő”.

Ez tényleg borzalmas…

Már abban a tekintetben, hogy nem könnyű publicitáshoz, lehetőséghez juttatni ennyi embert. Nem beszélve arról, hogy igen kicsi az olvasóközönség. Tehát az is szinte „nyomasztó”, hogyha egy nemzet ennyire tehetséges, mint a magyar. Az irodalomban legalábbis – de ezt mutatják a más területen szerzett Nobel-díjaink is. Sokkal többen megérdemelnék azt, hogy megéljenek az alkotásaikból, ez azonban a magyar könyvpiac speciális helyzetéből adódóan egyelőre csak álom.

„Csillagközi mákvirág”, akinek a keserűségét sütik be az bele az édességekbe, így határozta meg önmagát az egyik versében. Keserű vagy édes ez a világ, amit ábrázol?

Annyi kiegészítést tennék, hogy ez természetesen nem én vagyok. Az egyes szám első személyű elbeszélő neve az idézett versben Psyché Alteregónia.

Az alteregó-teremtés hagyományával is eljátszottam;

lehet, hogy minden egyes alkotói életműnek van egy ilyen fázisa. Izgalmas dolog valamit eljátszani a papíron, s valamit bele is keverni magamból – de lehet pont az ellenkezőjét is mondani a saját álláspontunknak. Ez is egy nagyon jó játék, hogy nem kell hűnek maradni önmagamhoz, hanem akár az érzéseimtől is eltávolodhatok. Az élet is ilyen, és azt hiszem, hogy a jó irodalom sem csak fekete, meg fehér.

Hanem szürke?

Nem lesz szürke lesz attól, hogy összeverem a feketét meg a fehéret, hanem nagyon érdekes mintákba rendeződik vagy árnyakat rajzol ki ez a két szín.

Két kötetének megjelenése után most mire készül? Kreatív alkotóként biztos nem csak egy újabb kötetre…

Amire már utaltam is, Kosztolányi életművével foglalkozom – ő a teát, mint italt, mindig nagyra tartotta és én is imádok teázni. Egy

különleges irodalmi estet rakunk ezért most össze

Lutter Imrével és Keönch László Farkassal, amiben, mondanom sem kell, teakóstolás is lesz a megidézett versek hangulatában. Ehhez egy újabb kulturális terméket is készítek: ezek olyan teadobozkák lesznek, ahol a filtereken egy-egy „napi idézet” szerepel, főleg Kosztolányitól, de más szerzőktől is. Máskor is csináltam már ilyen „társításokat”, ezek voltak a versékszerek, versdivatbemutatók, a verskarácsonyfa- állítás vagy versmaszkok készítése. Szeretem a költészetet más művészeti ágakkal ötvözni, így lehet belőle kultúra-népszerűsítő termék is.

S mi készül „hagyományos termékként”?

Egy drámát is most fejezek be, amely a Hajnal öröksége első két könyvéből készül. Ha a drámával végeztem, végre megírom a harmadik részét ennek a mágikus, ifjúsági fantasy-regénynek. Ez utóbbival már igencsak adós vagyok, nagyon sokan kérdezik, hogy mikor jön már a harmadik rész is, ami ráadásul éppen karácsonyi témájú, úgyhogy ha nem nyáron akarok karácsonyi hangulatú regényt írni, jobb lesz, ha nem halogatom tovább.

 

A nyitóképet Viola Szandra bocsátotta a lap rendelkezésére.