Mióta foglalkoztatják az 1956-os forradalom és a magyar színjátszás történetének összefüggései?

Csak néhány emléktöredéket idézek. A Jedlik Ányos Gimnázium tanáraként 1981-ben irodalmi ünnepet szerveztem Csoóri Sándor Herder-díjának tiszteletére, melyen Sinkovits Imre is szerepelt. Az előadást követően a szüleim padlásterében kialakított kis manzárdlakásunkban folytattuk az együttlétet. A beszélgetés során egyszer csak az 1956-os forradalom eseményei valóságos élet-színházi jelenetté melegedtek. Csoóri Sándor kezdte, miként keveredett a Parlamenthez október 23-án este, Sinkovits Imre pedig azt idézte fel, hogy Batsányi, Ady verseinek, majd a Nemzeti dal borzongató élménye után miként indult a tömeggel a Petőfi térről a Bem szoborhoz, aztán hogyan jutott be az Országházba. Egyik a másiktól vette át a szót, kint és bent dialógusává kerekedett a történet. Sinkovits aztán már nemcsak mondta, de

íróasztali lámpámat megragadva el is játszotta, hogyan világította meg Nagy Imre arcát,

amikor a hirtelen támadt áramszünetben szólni kívánt a téren összegyűlt sokasághoz. S a kötet összeállításakor – negyvenöt év múltán – megtaláltam a történetét igazoló fotót a Fortepan hatalmas archívumában. Sinkovits Imre halála után özvegye nekünk ajándékozta a művész 56-os naplóját, férjem a róla szóló monográfiában közölte a feljegyzéseket, engem pedig tovább bátorított abban, hogy sürgető a tisztázás, a történtek megismertetése. 

Férje, Ablonczy László, a Nemzeti Színház volt igazgatója, hosszabb ideje kutatja a magyar színházi élet történetét, és e kötetben is ő jegyzi a bevezető tanulmányt. Mennyiben jelentettek kiindulópontot az ő kutatásai?

Több mint félszázados páros életünk mindennapi eseményei, s a közös színházi esték mellett ő a Film Színház Muzsika munkatársaként, az Alföld és a Tiszatáj alkalmi szerzőjeként hazahozta az eseményeket, beszélgetéseket, s nemegyszer a cenzúra/öncenzúra gondját. Mensáros Lászlóval abban az időben többször is kerülniük kellett a debreceni forradalom eseményeit. S mint aztán az állambiztonsági belügyi levéltár anyagából kiderült: már a nyolcvanas évek közepén az Alföldben megjelent nagy Mensáros-interjúját követően a Csokonai Színház korábbi igazgatója, Taar Ferenc „Tótfalusi” fedőnéven felháborodottan elemezte az írást, különös tekintettel a művész politikai szerepére. Férjem belügyi levéltári kutatásainak számos dokumentumát hazahozta, s természetesen beszélgettünk róluk.

Páger Antal hazacsábításának hároméves történetét egy tanulmányban is feldolgozta,

amint a győri főrendező, Földes Gáborét is. Őt egy gyalázatos eljárást követően, „népfrontos” koncepciós perben munkás, paraszt, református pap ügyével összerágalmazva ítélték halálra. 1958 januárjában bitón végezte. Újratemetésében Mensáros László kérésére férjem is segített, akkor már a Nemzeti Színház igazgatójaként. Így gyűltek bennem az élmények, tények, történetek. S amikor a Magyar Művészeti Akadémia Kiadójának gondozásában a Párizsban élt-halt Gara László 56-os antológiáját befejeztem, Pécsi Györgyi kiadóvezető bátorítására kezdtem e mostani szerkesztéséhez, mert fájó hiánynak éreztem, hogy több mint három évtizeddel a rendszerváltás után sem született olyan gyűjtemény, amelyből a színházi világ megismerheti az egykori tényeket.

A. Szabó Magda: A belügyi levéltár anyagában komoly hiányok mutatkoznak: több fázisban bedarálták, eltüntették a dokumentumokat

 

Meglepték-e anyaggyűjtése során az olvasót bizonyára meghökkentő történetek, például egy-egy ismert színdarab többszöri átíratásáról, vagy a színészek abszurditásig menő megfigyeléséről, behálózásáról? 

Aki Örkény István, Páskándi Géza abszurdjain, Sütő András Lócsiszárján és Kálvin-drámáján, Illyés Gyula művein és zsarnokságversén érlelődött felnőtté, az aligha lepődhetett meg. Sajnos azért sem, mert a belügyi levéltár anyagában komoly hiányok mutatkoznak: több fázisban bedarálták, eltüntették a dokumentumokat. A színházak intézményes aktáit megsemmisítették. Amint Sinkovits, Bessenyei, vagy később Latinovits anyaga is alig néhány lapban mérhető, miközben

folyamatosan figyelték őket és jelentettek róluk.

A rendszerváltást a belügy nem 1989-ben, hanem már 1985-ben kezdte az iratok megsemmisítésével. Még így is feltűnő karrierek utalnak az ügynöki létre: például az 1956 után a Nemzeti ügyelőjének szerződtetett Czapkó Endréé, aki hamarosan a színház titkára, majd főtitkára lett. Néhány jelentése „Fekete Gyula” művésznéven meg is maradt. Egyébként a Nemzetiben a főtitkár és a belügy közötti közvetlen telefonvonalat férjem szereltette le 1991-ben. 

Az 1956-os krónika 1953-tól a 60-as évek végig „terjeszti ki csápjait”, hiszen az előzmények és a következmények ismerete nélkül értelmezhetetlen lenne. Tudatos szerkesztési koncepció volt ez a tág történeti horizont?

Természetesen, a szerkesztés lényege a tudatos elrendezés. S lehetett volna időben még tágabb is a horizont. Hiszen 1945-tel azonmód cenzúra kezdődött: Szép Ernőtől Füst Milánig a polgári drámára anatémát mondtak. Aztán több mint hat évnyi némaságra ítélték Az ember tragédiáját, a Tamási Áron és Németh László elleni vádakat Major Tamás hirdette meg 1949 januárjában zeneakadémiai beszédében. A mélyebb megértéshez tehát láttatni kellett a forradalomig vezető utat, de utána a visszarendeződés stációit is:1957 márciusától tíz évre eltüntették a színi életből Illyés Gyula Dózsa György és Fáklyaláng című drámáját, be sem mutathatták a Malom a Sédent, s a Különc is évtizedes mélyhűtöttség után jutott színpadra Veszprémben, Latinovits izzó alakításában.

Csurka István Ki lesz a bálanyáját is, mely az értelmiség 56 utáni közérzetének lenyomata volt, hosszú évekig várakoztatták.

Az imént többszöri darabátíratásra utalt: bizonyára Németh László Galileijére gondolt, amely már az 56-os hangulat engedékenységében juthatott több évi kálvária után színpadra október 20-án. Az eredeti utolsó felvonással aztán majd csak 1994-ben, Lengyel György rendezésében a debreceni Csokonai Színházban. S ne feledjük, 56 szomorú utójátékához tartozik Örkény István története is: leállították a Pisti a vérzivatarban próbáját Latinovitscsal a főszerepben, a darab majd csak 1979 tavaszán juthatott színpadra. Örkény még végzetes betegségében is a bemutatás hiábavaló álmában javítgatta 1956-os drámáját, a Forgatókönyvet. 

Hangsúlyos szereplője a kötetnek Földes Gábor színész, rendező: megtudjuk, hogy törvénytelen, 1958-as kivégzése napján Sinkovits leköpte Major Tamást. Hány ilyen elfeledett hőse, mártírja lehet a magyar színháztörténetnek?

A tragikus sorsú Földes Gábor valóban „a színészek mártírja volt” –

ahogy fogalmazott kései gyászbeszédében Mensáros László. De hogy az életben maradottak közül ki volt hős, ki mártír? Változatosak az életek, tanulságok. Mensáros László sorsa nagy fordulataként élte meg a börtönlétet, hitének megtalálását köszönhette pap cellatársának. Sinkovits Imre a kíméletlen meghurcolások után olyan jól érezte magát „száműzetése” helyszínén, a József Attila Színházban, hogy vonakodott visszatérni a Nemzetibe. Bessenyei 1959-es nyilatkozatában elhatárolódott 56-os szerepétől, ez volt az ára annak, hogy később újra ő lehetett Kossuth, Dózsa és Görgei. De kötetünkkel az is volt a célunk, hogy egy-egy villanással felmutassuk a hétköznapi kis tragédiákat is: a megtorlás nyomán kettétört pályákat, széthullott családokat. 

Számos jelentését olvashatjuk a „Cyrano” fedőnévvel besúgó Szakáts Miklósnak, majd a kötet utolsó lapjain döbbenten szembesülhetünk a színész poszthumusz köztársasági elnöki kitüntetésével 1991-ből. Mennyiben látunk tisztábban a bolsevizmus összeomlását követő, legelső esztendőkhöz képest?

Tisztánlátás? Tükör által homályosan… Említettem az állambiztonsági irattár felette hiányos voltát, s ezen kívül számos nyilatkozat, könyv téves adatokkal, történetekkel nehezíti a valós momentumok tisztázását és megismerését. Az antológiában igyekeztem az igazolt tényeket közölni. Talán bátorításul is: Talpra, színháztörténészek! – jeles színházi emberek, rendezők, igazgatók színészek életrajza hiányzik, melyek bizonyára ígérnek fontos adatokat, hogy az 1945 utáni színi történetünk szakmai, és történeti hitellel bővüljön és íródjon.

 

A cikkben szereplő képet A. Szabó Magda engedélyével közöljük