Konrád Lorenz etológust
a libái követték, engem egy
kiscsibe.
Nem engem látott meg először,
amikor kibújt a tojásból,
később került hozzám,
de néhány nap alatt elfogadott
„pótanyának”, és követett mindenhova.
Ha leültem egy székre, ő is
leült a szék alá, és kényelmesen
kinyújtotta fél szárnyát.
Légycsapóval ütögettem
a legyeket a ház faláról,
ő meg felszedegette.
A Csibi nevet kapta.
Mindössze kilenc-tízéves lehettem
akkoriban, de sikerült felnevelnem.
Kakas lett belőle,
kendermagos, és bekerült
a baromfiudvarba,
ahol viszonylagos békességben élt,
amíg kutyánk,
az ebadta,
be nem szabadult közéjük…
Csibi is áldozatul esett.
Láttam farktollai éles holdsarlóit
a földre hullva.
A vércseppek olyanok voltak,
mint a sok nulla.
Csúnya eset.
Miért kell minden állattörténetnek
tragikusan végződnie?
Miért kavarodik fel végül
az élet tiszta vize?
És miért követ úgy minden emlék,
mint egykor az a kiscsibe?
