Ismerős gondolat, ugye? Rendszeresen előfordul, hogy egy baráti beszélgetés során felbukkan a kérdés: vajon miért szól az emberiség történelme elsősorban az önirtási próbálkozásokról? Miféle megveszekedett ösztön vezérel minket akkor, amikor a saját fajunk ellen harcolunk? A logikusnak tűnő magyarázatokat értjük, mint például a vadász- vagy a termőterület megszerzése, növelése, lelkünk mélyén azért kicsit hideg van ilyenkor.
Bizony, Kertész Dávid könyvében, a kötet írásaiban is hideg van. Persze a szerelem, a vér vagy az élni akarás meleg, sőt forró, de az olvasót meg-megkarcolja a félelem jege, ha nem elég óvatos.
Habár hogyan lehet egy olvasó óvatos? Amint kinyitja a könyvet, benne van. Szépen végigéli, ahogy térben és időben rángatják a történetek, és az első alkalommal, amikor egy lassabb lapozásnál lehetősége van fújni egyet, irigykedve gondol a kötet egyik szereplőjére: „Elsétáltam. Magamra hagytam magam. Csak lógtam a fán. Az első óra viszonylag nyugodtan telt. Megtanultam szabályozni a légzésem. Vissza tudtam húzni a nyelvem a számba.”
