Bene Zoltán most megjelent Isten, ítélet című regénye izgalmas játék történelem és valóság viszonyáról, a reneszánsz vérszomjas és fülledt erotikájú levegőjéről, az emberi sorsról, Istenről és ítéletről egyaránt. A látszólag történelmi, valójában sokkal inkább filozófiai regény a XIV. századba kalauzol, helyszíne pedig főleg Nápoly, de felcsillannak benne Pádua és Velence tornyai, megjelenik Visegrád palotája, Buda városa és Bene szűkebb pátriája, Szeged is.

A főhős szintén Tisza-parti ember, Szórádról származik, innen kapta a nevét: Szórád Lőrinc. Nagy utakat jár be; véletlenül belecsöppen Zách Felicián merényletébe Visegrádon, s mert ott bátran viselkedik, megbízást kap: kísérje el az akkor még gyermek András herceget Nápolyba. Családi kapcsolatok és öröklés révén a mi Károly Róbertünk szándéka szerint András lett volna a király az akkori Dél-Itáliát irányító palotában, a Castel Nuovóban, míg másik fia, Lajos Magyarországon. Ám Andrást a gonosz rokonok 1345-ben, egy szeptemberi éjszakán brutális módon meggyilkolják, s ettől kezdve Itália hadseregek felvonulási terepévé, majd garázda zsoldosok prédájává válik. S ha mindez a rossz kevés lenne, akkor még az első nagy pestisjárvány is beköszönt, egész városokat és országrészeket elnéptelenítve. De már dolgozik Giotto, verseket ír Petrarca, s szorgalmasan körmöli pajzán történeteit Boccaccio. A reneszánsz sokrétű világa háborúk nélkül is a korabeli erkölcsök, a közösségek szétesését hozta volna, erre mutat rá Dümmerth Dezső is az Anjou-ház nyomában című, jó negyven éve megjelent művében, melyben többek között arról is ír, milyen más volt ez, mint a magyarországi szigorú lovagi morál, az a szellem, amelyben András királyfi nevelkedett. Ráadásul magyar nevelők kísérték Nápolyba, s a kis magyar közösség mindvégig különálló életét élt, mintegy furcsa szigetként a városállam életében. Bene Zoltán ezt az ellentétet mutatja be, de korántsem didaktikus módon, hanem vívódó, istenkereső hőse sorsán keresztül.

„Bő háromszáz esztendeje Canterbury Anzelm atya, akit egyszer már szentté akartak avatni… úgy érvel, hogy lám, még az esztelen balgatag is megérti a szót: Isten” – magyarázza Lőrinc az egyik jelenetben az őt hűségesen mindenhová követő kun Edömérnek.

Kulcsjelent a regényben: a vallásos középkor után, a reneszánsz kezdetén van valaki, aki mindenáron Isten létét akarja bizonyítani!

Bene két évvel ezelőtt megjelent könyvében, a 2030-ban játszódó Áramszünetben a történet végét írta meg, amikor a fogyasztói társadalom által szétzúzott közösségek, gyökereiket elveszítő polgárai egy globális kataklizma idején nem tudnak összefogni, hanem egymás ellen fordulnak, rablóbandák járják gyilkolva, fosztogatva a Földet. Most – nyilván nem véletlenül – megírta a modern ember tragikusan gyönyörű, ugyanakkor elborzasztó történetének az elejét. A Nyugat alkonya – mondja Spenglerrel. És mi a megoldás? Hát az nincs. „Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!” – kiált fel Ádám Madách művében. Mindnyájan tudjuk, mi volt az isteni válasz.