És megettük mind a bárányt, és aludtunk. Nyitott szájjal, kerek hassal, csukott fülekkel. Horkoltunk is, már nem emlékszem. Nem tudtunk magunkról. Bárányokat számoltunk kinn a réten. Csak te voltál ébren. Láttad a csillagokat, és azok keresztet fordítottak neked. Dőlt belőlük a sárga vér. Dőlt bele az éjszakába. És nem remegtél, de megmarkoltad egyik kezed a másikkal, összefontad a karjaidat, és nem sírtál. Tudtad, mi lesz. Vállaidon nyugodott meg az az éjszaka. 

Gyerekként nem értettem a keresztet. Derékszögbe fektetett falécek, gondoltam, olyat mindenki tud, nem lehet nagy feladat megszegelni, felállítani és fellógni rá, lopva, ahogy megmásztuk a meggyfát is tavasszal, vagy ahogy elértük a madáretetőt a kinyújtott, vékony ágon, bár azt azért nem olyan könnyen, visszatartott lélegzettel, izomból. Óvatosan. Le ne szakadjunk.

Torzó 02: Testsík  (Fotó: Székelyhidi Zsolt)

 

Őt persze mindig értettem. Szálkás, inas embernek gondoltam, akit nem egyszerű legyűrni, csak hát ő nem verekedős. Olyan volt, aki az istennek nem keveredik bajba, nem kezd ki mással, csak hagyja, kivárja, hogy elüljenek a dolgok. A végén mindig valami bölcset mond, mint én, amikor azzal jöttem, igyunk egy kólát, és jobb lesz, mert mindig minden jobb egy korty ital után. Néztek rám bambán, de azért ittak. Ittunk.

A többieket sosem értettem. A tekintetükben a kezdetektől ott volt az a tömény, felelősség nélküli üresség. Inkább félrenéztek, hogy ne lássa bennük ezt az űrt senki. Elnyújtott pislogásukban ott bújt még a kín, ami belülről szorított, az arcukra kiült. Amitől nem láthattak rendesen. Nem láthatták őt olyan szálkásnak és inasnak és bölcsnek, ahogy én. 

Torzó 06: Testlánc  (Fotó: Székelyhidi Zsolt)

 

Felnőttként összeáll a kép. A kereszt, a feltétel, a levét. A halál és az élet összefoglalása, a megbocsáthatatlanság föloldása egy mozdulatban. A csoda, hogy minden lehet és minden lesz is, amit csak akarunk, a dicsőség és ünnep báránysültíze a szánkban, a szemünkbe sárgálló Nap forrósága. A hang, ami szól és elnyomja a rádiót és elhalkítja a nevetésünket és kicsit megrogyaszt, de egyben ki is egyenesít, hogy akkor ő a feltámadás és az élet (János 11,25), és mi meg sose halunk meg, vagy sose végleg. Akkor hát igencsak nagyon-nagyon örüljünk ennek a szépséges mindennek!