A Kossuth utcáról próbáltam ráfordulni a Fő útra és a pirosnál elhúztam a kocsisor mellett, ez életem utolsó emléke. Nem, talán az utolsó előtti, mert még a zöldre váltó lámpát is láttam mosolyogva, ezt bizony jól kiszámoltam. A csattanás után, de még a halál beállta előtt, kínosan bizalmaskodó hangon a következőket súgta valaki a fülembe: a főorvos úrnak jó vastagok ám az ujjai. A mentősök sürögtek-forogtak, intubáltak, és kicsit megkésve lepergett életem nagy filmje. Sajnos borzasztó unalmasra sikerült: ültem a raktárban és vártam, hogy leteljen a munkaidő; a vasúttársaságnál figyeltem az elhúzó vonatokat, és az órát lestem; aztán hegyeztem a ceruzákat zárásig. Mégis az volt a legkiábrándítóbb, hogy a temetésemre alig jött el valaki. A fiam innen is elkésett (biztos szándékosan csinálta), a feleségem meg műkönnyeket ejtve borult a legjobb barátom nyakába, a kelleténél talán hamarabb, mint illene. A koszorúk számából ítélve, nálam még a részvét színlelése is elmaradt. Aztán az első rögök elkezdtek kopogni a koporsóm tetején, és máris egy föld alatti barlangban találtam magam. A zöldben és vörösben játszó falak elsőre természetesnek tűntek, de a vájatokat néha szabályosan faragott kövek borították, mintha a temető pincéjében lettem volna.

Egyetlen lépcső indult tovább, és miközben egyre mélyebbre ereszkedtem az univerzum eddig számomra teljesen ismeretlen zugába, a fantáziám nem hagyott nyugton. Mi motoszkálhat a homályban, a sarkon túl? Utálatos szörnyek, amiket még elképzelni is alig tudtam: irdatlan denevérek, pirosan világító szemekkel, amelyek lépten-nyomon a véremet szívják; ahol tűéles fogaikat belém mélyesztik, ott savas nyáluk sisteregve marja a húsom. Esetleg klasszikus csontvázak, viking sisakban, óriási kétkezes kardokkal. Zörögve közelednek, majd egy hatalmas suhintással kettévágnak, és a következő pillanatban a saját lábfejemet bámulhatnám közelről. A belmagasság hamarosan térdre kényszerített, és majdnem hason csúszva érkeztem az aknához, amibe a járat torkollott. Végre fellélegezhettem, és felegyenesedve valószínűtlen látvány fogadott: fáklyákkal megvilágított mészkő kapualj, leeresztett csapóráccsal, a boltíven díszesen vésett felirat: Rectum et Literatura. Mit keres a föld mélyén egy rektori iroda? A rács megmozdult, és csörömpölve felhúzódott. Beléptem a kisszobányi térbe, aminek egyetlen berendezése egy radiátor.

Gyanús volt a fűtőtest, hiszen az alvilágban elviselhetetlen szokott lenni a hőség, minek tehát tovább melegíteni. Mondjuk, amilyen szörnyen festett ez a lyuk, a mennyország sem lehetett. Várjunk, nem gyóntam, és így, kenet nélkül, hirtelen eszembe se jutott, mi az eljárás a balesetes keresztényekkel. Ha voltak is bűneim, azok mind átlagosak, szót se érdemelnek: kisgyerekként állatokat kínoztam (na bumm, ki nem?), továbbá kisebb-nagyobb hazugságok, de kizárólag kegyesek. A fiamat kitagadtam, apámmal húsz évig szóba se álltam, mondjuk, szerintem jogosan. A felebarátom neje kívánt meg engem. A bankban sikkasztottam ugyan, de nem derült ki, tehát meg sem történt. Soha nem öltem! Ez végleg az angyalkák felé billenti majd a mérleget. Miközben az esélyeimet latolgattam, a penészes odú egyik fala leomlott, és egy hasonló helyiségből egy oszladozó tetem bicegett át. Fehér köpenye alatt a testét borító fekélyek már messziről bűzlöttek. Szakálla rászáradt a koponyájára, de az arca maradványai mégis olyan ismerősnek tűntek.

– Üdvözlöm – hörögte barátságosan. – Sztajcsev doktor vagyok.

– Az urológus? Hát persze, én ismerem magát – pillanatnyi megnyugvás árasztott el az ismerős láttán. – Emlékszem, még elsős általános iskolás koromban felsorakoztattak minket meztelenül, és egy szürkehályogos, vaksi matuzsálem végignézte, hogy az összes fiúnak leszállt-e már a heréje.

– Igen, az az öreg Hántó lehetett, az iskolaorvos – helyeselt a holttest.

– Én meg fennakadtam a rostán, és mehettem kivizsgálásra a szakrendelőbe Önhöz. Szerencsére – röpke háromórás várakozás után – pár másodperc, és megállapította: minden rendben.

– Inkább nézze a jó oldalát. Régen több órát kellett rám várnia, most azonnal elérhető vagyok, nos, azt hiszem, az örökkévalóságig.

– Örökre itt van nekem? Mire gondol pontosan? – nyeltem egy nagyot, a hátam mögött egy kisebb robaj hallatszott. A szomszédos fal is leomlott, a felkavart por leült, és egy narancssárga otthonkás nő csoszogott elő.

– Peti, te vagy az? – hörögte, szemüvegében lángok tükröződtek, bár nem égett sehol semmi.

– Uramisten, Kati néni – ismertem fel rögtön a gimnáziumi magyartanáromat.

– Ezt a hangot ezer közül is felismerem, a legpocsékabb tanítványom voltál az egész karrierem alatt ­– közeledett fenyegetően, mumifikálódott kezével egyenesen rám mutatott. – Semmirekellő, mihaszna, de a legrosszabb mind közül, középszerűen fogalmaztál, egy épkézláb mondatot nem tudtál összehozni.

Szabályosan kivert a víz, segítségkérően hátráltam az orvos felé.

– Büntetésből mennyit is kellett bemagolnod az Odüsszeiából? – zihálta a vénasszony. – Férfiúról szólj nekem, Múzsa, ki sokfele bolygott. – Emlékszel? – sziszegte megmaradt fogai közül. – Ne aggódj, lesz elég időnk, megtanulhatod az egészet! – Felkacagott. Egyre melegebb lett, a bőrömön éreztem a tüzes forróságot.
– S hosszan hányódott, feldúlva szentfalu Tróját – hátráltam nyöszörögve. – Sztajcsev, csináljon már valamit! – kérleltem.

– Óhaja parancs – mondta, és a püffedt hulla ujjaira felcsattintott egy kék gumikesztyűt. – Szavalás közben kérem, hajoljon előre, a radiátorban nyugodtan megkapaszkodhat.