•Sajnos, nyomtatott újság lévén az olvasók nem hallhatják jellegzetes orgánumát, amit még sötétben is azonnal fel lehet ismerni…

Tudja, mi ebben a megható? Az, hogy még ma is emlékeznek rám az emberek, pedig évtizedekkel ezelőtt megszűnt a Ki nyer ma? című komolyzenei vetélkedő, melyet harmincnyolc éven át vezettem. És a televízióban is eltöltöttem húsz esztendőt. Jólesik, ha megszólítanak az utcán vagy a hentesnél. Sosem hittem volna, hogy nemcsak arc, hanem hang alapján is felismer valaki.

•Mi jut eszébe először, ha a Ki nyer ma?, ez az ikonikus műsor szóba kerül?

Érdekes módon ez vált rádiós pályafutásom egyik kiemelkedő teljesítményévé. Ezerkilencszázötvenhat tavaszán kerültem a Magyar Rádióba, kezdetben egyebek mellett kórusszerkesztő, zenei rendező voltam, és csak három év múltán kezdtem szöveges műsorokat készíteni. Megmondom őszintén, kezdetben nem fűztem nagy reményeket az élőben közvetített Ki nyer ma?-játékhoz, egy-két évet jósoltam neki. Élvezetes ráadásnak képzeltem el a hangverseny-közvetítések, a különböző témákra kitalált műsorok, illetve a kor legnagyobbjaival készített interjúk, összeállítások mellett. Annak dacára, hogy az akkori vezetőség heti egyórás adást javasolt, én fontosnak tartottam a napi rendszerességet, mégpedig rögtön a krónika és az időjárás-jelentés után. Miért ne válhatna életünk részévé tízpercnyi komolyzene délidőben? Végül nekem lett igazam, majd negyvenéves sikerszéria lett belőle.

•Minek tudható be a sorozat kirívó sikere?

Megvolt hozzá a megfelelő történelmi pillanat. A lehető legjobbkor találtam ki a műsort. Jelen volt a társadalom életében, mondhatni, nemzedékek nőttek fel rajta. Az orvosprofesszortól a plébánoson át a mozdonyvezetőig a legkülönbözőbb rétegeket tudtuk mozgósítani a művészet eszközeivel. Egyik vidéki játékunkon egy hölgy felismerte Schönberg egyik modern művének részletét, amin annyira meglepődtem, hogy megkérdeztem tőle, honnan tudta a választ. Kiderült, női fodrászként dolgozik, s egész nap szól nála a rádió, komolyzenét is ott hallgat.

•Meglepte, hogy a Bartók rádión május vége óta újra hallható a Ki nyer ma?

Örülök neki. Az indulást megelőzően meghívtak egy beszélgetésre, jó volt felidézni a műsorhoz fűződő emlékeimet. Kicsit sajnálom, hogy nem teljesen a régi szignál csendül fel reggelenként, de ebbe nincs beleszólásom. Hajdanán kitelepültünk a Hungária Kávéházba, majd az Astoria Szálló halljába, most az éter hullámain keresztül zajlik a vetélkedő.

•Kevés tévés-rádiós személyiség tudhat maga mögött olyan mozgalmas pályát, változatos témavilágot, mint Ön. Sikerült megtalálnia az arányokat?

Azokat az élet hozta. Soha nem törekedtem tervszerűen megkomponálható arányokra. Nem is lett volna erre módom, hiszen nem volt erre hatalmam, még akkor sem, amikor a legnehezebb időkben aránylag szabad kezet kaptam a rádióban és a televízióban is. Ezt a fajta szabadságot és biztonságot annak köszönhettem, hogy zenével és irodalommal foglalkoztam, és távol tartottam magam a politikától. Az alkotóművészet, azon belül a vers- és prózaírás, valamint a zongorázás ösztönzőerőként folyamatosan jelen volt az életemben. De idesorolnám az írói kíváncsiságot is, ami a beszélgetésekhez, az interjúkészítésekhez szükségeltetett. És ez a sokféleség olyan volt, mint egy többszólamú zenemű.

•Hamar kezdte a versírást…

Igen, már elemista koromban, talán hatéves lehettem. Aztán tizenöt évesen, 1946-ban megnyertem egy országos novellapályázatot, a díjat egy szabadtéri szentmise után Mindszenty József hercegprímástól vehettem át, amit a későbbi történelmi események fényében értékelek igazán nagyra. Az iskolában a pad alatt titokban Thomas Mann, Proust, Csehov műveit olvastam, hamar a kedvenc szerzőim lettek, a krisztinavárosi könyvtár polcai közt bolyongva fedeztem fel a köteteiket. Gyerekeimnek is elég korán a kezükbe adtam a klasszikusokat, köztük Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című remekművét. Kamaszkorában sokkal érettebb lelkileg az ember, ilyenkor nem kötelező olvasmányokkal, didaktikus ifjúsági irodalommal kell traktálni őket, hanem meg kell mutatni nekik azt a világot, ami életük végéig táplálékul szolgálhat.

•Mi ösztönözte az alkotásra?

Valószínűleg az olvasmányélményeim. Nagy hatással voltak rám a regények, különösen azok stílusa, hangvétele, illetve az, hogy a szépirodalom eszközeivel mennyi mindent ki lehet fejezni, és alkotóként milyen nagyszerű dolog maradandóvá tenni érzéseket, impressziókat, történeteket. Vágytam rá, hogy magam is próbálkozzam ezzel. Eleinte igen naiv módon. Csak lassú érés után jutottam el a publikálásig.
A hatvanas években kezdtek megjelenni a verseim a Jelenkorban, a Vigiliában, a Kortársban, a Látóhatárban. Antológiába először 1972-ben kerültem be, az első önálló kötetem pedig 1974-ben látott napvilágot. Ezzel párhuzamosan kezdő zongoraművészként is kerestem a helyemet. Virtuóz zongoristának tartottak, mégis úgy éreztem, az alkotóművészet jobban izgat. Azt hiszem, mára én lettem a legidősebb magyar költő.

•Mikortól tartja magát „igazi” poétának? Tetten érhető ez a pillanat?

Nehéz lenne egyetlen dátumot megjelölni. Végül is tizenöt éves fejjel írtam már olyan szonettet, amit az akkori Zászlónk című ifjúsági folyóiratban közöltek, és mivel technikailag teljesen rendben lévőnek tartom, felnőttként valamelyik kötetembe is beszerkesztettem, természetesen a keletkezési év megjelölésével. Első igazán érett verseim 1956 után születtek, miután elmúltak a diktatórikus esztendők, és olyan nagynevű, elnémított vagy háttérbe szorított költők is publikálhattak, mint Pilinszky János vagy Weöres Sándor.

•Ön hogyan vészelte át a „nagy tapsok idejét”, vagyis a Rákosi-korszakot?

A nehézségeken a naivitásom, az érzelmi nyitottságom segített át. Az ember mindennapi léte maga alá gyűrte még a diktatúrát is. Úgy voltam vele, nem lehet baj, ha süt a nap, pompáznak a virágok, és tele a szívem szerelemmel. Nem érdekelt a politika, gimnazistaként sokkal inkább azért izgultam, meg tudom-e hódítani a nekem tetsző lányok valamelyikét, vagy sikerül-e lefordítanom kedvenc francia költőm verseit. Valóságos mentsváram volt a krisztinavárosi plébániatemplom is, ahol tizenöt éves koromtól kezdve szeretetből és kedvtelésből orgonáltam a nagymiséken. Amit rádiós főmunkatársként is folytattam, eszembe sem jutott, hogy kellemetlenségem lehetne belőle. Valaki mégis gyanúsnak találta a Nagy Miklós katolikus pappal való barátságomat – aki nem mellesleg kitűnő novellista volt, és a Mindszenty-per ötödrendű vádlottjaként brutális veréseket szenvedett el a börtönben –, sétáink során sokszor elbeszélgettem vele irodalmi kérdésekről. Később tudtam meg, hogy valaki jelentéseket írt a találkozásainkról, de szerencsére nem származott belőle bajom. Nem haragszom az illetőre, biztosan nehéz helyzetben volt, hogy ilyesmire vetemedett.

•Ha már a történelmi idők kerültek szóba, hadd kérdezzem meg, hogyan élte meg az 1956-os eseményeket, hiszen akkor már a Magyar Rádió munkatársa volt.

Igencsak kezdő voltam még. A forradalom legsúlyosabb napjai alatt a János Kórházban feküdtem vakbélgyulladással, így csak a kollégáimtól hallottam a drámai eseményekről, a halottakról. A balos visszarendeződés után is volt miért izgulni, úgy látszott, hogy az én rádiós létem is bizonytalanná válik. Annak ellenére megúsztam, hogy nem tettem politikai nyilatkozatot, nem léptem be semmilyen pártba, sőt még az „elvtárs” szót sem mondtam ki soha. Maradhattam a béke szigetén, ahol költészettel és zenével foglalkozhattam. Sok legendás művésszel kerültem közeli kapcsolatba, barátságba, hogy csak a költők közül Pilinszky Jánost, Ottlik Gézát, Weöres Sándort, Illyés Gyulát, a szobrászok közül pedig Borsos Miklóst és Somogyi Józsefet említsem.

•Kodály Zoltánnal a Zeneakadémián találkozott először tanárként, majd riporterként a lakásán is járt. Nagy élmény volt?

Háromszor készítettem vele interjút különböző témában. Nem szerette a tiszteletköröket, minden perce be volt osztva. Amikor telefonon felkértem, hogy beszéljen Bach műveiről, másnap délután öt órára rendelt magához. Éppen túrós tésztát evett. Elég kínos volt, nem tudtam, hová nézzek. Egyszer csak megszólalt a maga szarkasztikus modorában: „Mi az, nem kérdez semmit?” Feltettem a kérdésemet, és mondott rá tizenkét gyönyörű mondatot Bachról. Aztán elköszöntem, ő pedig folytatta a vacsoráját.

•Beszélgetésünk vége felé bátorkodom megkérdezni, miből volt több az életében, örömből vagy bánatból?

Az ember a szomorúságot és a boldogságot egyaránt magához öleli, és nem elfelejteni akarja, hanem a sajátjának tudni és elfogadni. Első feleségemet, Jámbor Erikát és középső gyermekemet, Zoltán fiamat is elveszítettem, nagyon megviselt a haláluk. A sorsnak köszönhetően a vigasztalan éveimben megtaláltam Simon Erikát – „második Erikámat” –, aki maga is könyveket ír, és remek alkotótársam. Jelenlegi életünk Szekszárdhoz köt, vonzó, szép város, nagyon szeretek itt lakni.

• Készül újabb könyve?

A Költők, papok, lányok című 2020-as prózakötetem, illetve a Kilencven című, régebbi és újabb verseimet tartalmazó 2021-es válogatásom már az összegzés jegyében készült. Úgy gondolom, nem lesz több könyvem. Nagyon megromlott a látásom, gondot okoz az olvasás és az írás is. Visszagondolva költői munkásságomra, magam sem tudnám megkülönböztetni, hogy melyik versemet írtam huszonöt évesen és melyiket nyolcvanévesen. Életem során nagyjából ugyanazok a dolgok érdekelnek most is, mint egykoron. Nem hinném, hogy az idő múlásával meg kellett volna változnom. Nem voltak ilyen-olyan korszakaim sem. Számomra a régi mindig új marad.

•Kilencvenkét esztendősen ugyanolyan ambícióval alkot, mint korábban?

Nem. Most nagyobbal! Írjak még egy verset? Megjelentessem valahol? Az alkotást illetően máig megmaradt bennem a kamaszkori izgalom és az egészséges bizonytalanság. Sajnos a megszerzett tapasztalat nem növeli a biztonságérzetet, de ezzel valószínűleg mások is így vannak.