A történetek ott lapulnak a ledöngölt földben, a földből a folyókba mossa őket az ár, onnan pedig az emlékezetbe kerülnek, egy kollektív tér csendben őrzött mítoszai közé. A szerző kifaggatja a romokat, életet visz a holt körökbe, sajátjává lakja az időt, miközben megszűnik számolni a napokat. Nyomába ered egy közösség történetének, épít és bont, a vers és a valóság eszközeit használja kötőanyagként. „A természet rongál, / az állat rongál, /nem az ember” – mondja a Hulladék mecénásaiban, hiszen ki más is volna az ember, mint az istenek ügynöke, aki a padlás lomjai közül is fotonokat varázsol csillogó porfelhőben. Szalai Zsolt könyve a bontásról és az építésről szól, az egymás általi létezés messze nyúló gyökereit kutatja lírai, leíró eszközökkel, az örökérvényűség felé törő módon: „Kifaggatod földed, / milyen ár sodorta hátra dolgaik, /nagy víz vagy más csapás, / kik voltak ők, mindig itt, / akár a víz, a mi vizünk, / hozzánk már csak az égből, / itt hagy-e minket is?”
Szalai Zsolt: Gyökeres ház. Napkút Kiadó, Budapest, 2020, 72 oldal
