Boncolás

Most mit kárálsz itt? Törődj bele, hogy véged van!, mondja az uram, és beleharap a kolbászba. Múlt héten vágtunk disznót, közvetlenül azelőtt, hogy kiderült rólam ez a csúfság. Mivel mindig előre gondolkodom – ami nem is csoda, hiszen én vagyok a legokosabb asszony a faluban –, a disznótor előtt elterveztem, hogy bár esedékes a következő covidoltás, de azt csak a munka után kérem, nehogy ledöntsön a lábamról, mert akkor aztán nincs, aki feldolgozza azt a nagy disznót. Mindent szépen elrendeztem, a komáék segítettek, a szomszédasszony is átjött családostól, de csak azért, hogy kíváncsiskodjon. Mondta is a magáét, hogy nem azért mondom, Rozi, de ennek a disznónak valami baja lehetett, mert vékonyka a szalonnája. A húst meg jobb lenne ecetes lébe’ átmosni, mert büdös. Na, nem azért mondom, csak miattatok. Mert ugye hát adtok kóstolót a rokonoknak, barátoknak, nem lenne jó, ha az a cseppnyi kis étel meghajtaná a fél falut. Mert tudom én, hogy te adnál többet is, de hát ebből a jószágból jó, ha annyi marad nektek, ami tavaszig kitart. De hát ebből is tanultatok, majd legközelebb nem annál a zugtenyésztőnél veszitek a kismalacot, hanem ott, ahol mi is szoktuk. Jaj, nekünk annyi szalonna, kolbász, sonka lett a múlt télen, hogy még máig sem fogyott el. Épp azon vagyok, hogy felajánlom a tiszteletesnek, ő majd kiosztja szenteste a szegényeknek. Hozzak nektek is belőle?

Szóval a disznótor másnapján kocsiba ültünk és bementünk a városba covidoltásra. Eredetileg a körzetinél akartuk beadatni, de azt mondta, ő majd csak pár hét múlva kap vakcinát, ráadásul azt sem tudja, melyiket. Mondtam az uramnak, én lutrira nem megyek, ráadásul a faluban már többeket is elvitt a korona, nem kockáztatok. Bár sok rossz dolgot hallottam azokról a városi oltópontokról, de gondoltam, ha viszünk egy kis friss kóstolót a doktornak, beengednek minket soron kívül. De ezek a városi orvosok válogatósak, nem fogadták el a disznótorost, még jól meg is várattak bennünket. Gondolom, az volt a baj, hogy nem pénzesborítékot adtam. Emiatt történhetett az, ami végül teljesen kiverte nálam a biztosítékot. Már húztam lefelé az otthonkám vállát, hogy beadják az oltást, mire a doktor azt kérdi: Maga pontosan kicsoda? Mondom neki, hogy Nagy Istvánné született Béres Rozália vagyok, még a TAJ számomat is bemondtam neki, fejből. Elkerekedett a szeme, az arca lángba borult. Ne szórakozzon velem!, ordított rám. A rendszer szerint Nagy Istvánné Béres Rozália egy hete meghalt. Maga tehát nem lehet az. Már hogy ne lennék, bizonygattam, hívják be az uramat és kérdezzék meg tőle. Hamar így is tettek, Pistám is kijelentette, hogy én a felesége vagyok és cseppet sem haltam meg. De a doktor váltig állította, ez a rendszer halálbiztos, nem téved, ha valakiről azt írják, meghalt, akkor az halott, ha tetszik, ha nem. Azt is kifejtette, ha nem csalok és tényleg az vagyok, akinek mondom magam – ezt persze az összes papírom meg a műtéti hegeim is alátámasztották –, akkor menjek szépen haza, és viselkedjek úgy, ahogy az állapotomhoz illik.

Hazafelé alig szóltunk egymáshoz Pistával. Sajgott a válla az oltástól, de legalább ő megkapta, én meg nem, mivel halottakat nem szokás beoltani, gúnyolódott a doktor. A faluba érve első utam a körzeti orvoshoz vezetett. Mire odaértem, már értesült a halálomról, a városból jeleztek neki, hogy mi történt. Amikor beléptem az ajtón, sűrűn keresztet vetett, és azt kérdezte, miért nem szóltam neki, hogy ennyire beteg vagyok. Róza asszony, ne haragudjon, hogy nem vettem komolyan az aranyerét, azt hittem, valami ártatlan dolog. Ha tudtam volna, hogy halálos beteg, bizony isten nem küldöm haza, siránkozott, miközben egyre hátrált előlem. Hiába bizonygattam, én élek, olyannyira eleven vagyok, hogy az este még huncutkodtunk is az urammal. A disznótorban lecsúszott néhány kupicával, az meg aztán oldotta a hangulatot, így megtörtént, aminek történnie kellett. Reggel töpörtyűt meg egy kis kolbászt is ettem kenyérrel, megittam fél liter citromos-mézes teát. Ha valaki szerint egy halott képes erre, akkor tényleg hulla vagyok. Hiába mondtam a magamét, a körzeti orvost nem tudtam meggyőzni, azt hajtogatta, ő nem száll szembe a feletteseivel, mert ha fent azt állítják, Nagy Istvánné született Béres Rozália elhunyt, az úgy is van. Hiába kértem, mérje meg a vérnyomásomat vagy hallgassa meg a szívemet, erősen tiltakozott, azt is a képembe vágta, mit képzelek én, nem akarja ő felesleges vizsgálatokra költeni az adófizetők pénzét, amikor ez a kis falu így is csak épp, hogy működőképes.

Mire kijöttem az orvosi rendelőből, a polgármester asszony várt a kapuban. Közölte velem, hogy adjam le az irataimat, mert nekem mostantól semmi nem jár, se nyugdíj, se egyéb. Figyeljen ide, Rozi, mondta. Örüljön, hogy nem büntetem meg csalásért. Maga már egy hete halott, mégsem szólt senkinek, felvette a nyugdíját, sőt a falunapon is ingyen evett-ivott, miközben az csak élő embereknek jár, halottaknak nem. Szedje a sátorfáját, hagyjon békén minket meg a szegény urát, hadd gyászoljon nyugalomban. Hogy fog így új asszonyt találni magának, ha maga holtában is zaklatja?

S bár ennyi szidás után magam is kezdtem kissé elbizonytalanodni azzal kapcsolatban, tényleg élek-e, utolsó próbálkozásként bekopogtam a plébánoshoz. Amikor meglátott, azt mondta, másképpen képzelte el a találkozást, inkább jelenésre számított, mint Jézus urunk esetében. A falubeliek már elmondták neki, hogy meghaltam, csak nem akarom elhinni. Rozi, maga hívő asszony, miért nem tudja elfogadni, hogy meghalt?, kérdezte a plébános, miközben felhajtott egy deci misebort. Mondtam neki, hogy fogjon meg, elevenebb vagyok, mint valaha, de azt mondta, az, hogy lát, semmit nem jelent, hiszen Jézus is megjelent halála után a tanítványoknak.

Hazafelé a temető felé kanyarodtam. Nem tudom, mi vitt oda, a lábaim maguktól járták az utat. Anyám sírja mellé az uram hatalmas gödröt ásott. Gyere, Rozi, feküdj bele, mosolygott, megcsináltam neked a jó kis helyet. Dehogy fekszem élve a sírba!, tiltakoztam. Pista, te is megőrültél? Hát látod, hogy élek! Már azon voltam, hogy az uramat fejbe vágom a lapáttal, és betemetem a gödörbe, amikor megláttam a postást. Rozi néni, levelet hoztam magának!, kiabálta. Sürgősségi és ajánlott, vegye át!

A levelet otthon bontottam ki, nem akartam, hogy a pletykás népség meglássa. Gondoltam, végre valaki belátta, hogy tévedtek, nem haltam meg, és a bocsánatkérés mellé egy jókora kártérítést is fizetnek, esetleg behívnak valamelyik valóságshowba. Ám a levélben a következő állt: az illetékesek tudomására jutott, hogy nem akarom elfogadni a halálomat, emiatt pénzbírsággal sújtanak. De ami még ennél is súlyosabb vétség, hogy nem jelentem meg a boncolásomon, ezzel hátráltatva a hatóságok munkáját. Felszólítottak, hogy huszonnégy órán belül jelentkezzem a kórbonctani intézetben, különben a rendőrséggel, bilincsben állítanak elő.

Régóta vágyom arra, hogy egyszer kiengedett hajjal, meztelenül sétáljak a szűz havon. Nagyanyám képeskönyvében láttam egyszer egy ilyen képet valamelyik szentről. Főzök egy teát, aztán hajat mosok és levetkőzöm. Még sötétedés előtt végigsétálok a falun.