Talán nincs is olyan műfaj, hogy esszéregény, mint ahogy szabály szerint a nagy Pán sem támadhatna fel, hiszen ő volt talán az egyetlen magasrendű istenség a mitológiatörténet során, aki állítólag valóban meghalt, mindörökre... Aki valaha a természet, sőt a mindenség szimbóluma – a kínai Pan-ku is erre utal – egyszerre derűs és félelmetes, Szatírok, Nimfák, erdei lények vad istenura, s az antikvitás letűntével némiképp a keresztény ördög-fogalom ihlető patás jelképe is lehetett...

Rácz András tehát Pán alakját is feleleveníti, egyéb történelmi és mitológiai lények, valamint a filozófia letűnt és az aktuális világértelmezések legmodernebb irányzatainak megidézéseivel, egy olyan könyvben, amely végeredményben jobban emlékeztet Platón, vagy inkább Naphta és Settembrini Varázshegyből kivágott dialógusaira, mint bármilyen regényre. Azonban ez a hiány szerencsére semmi problémát nem okozhat az értő olvasónak, akinek ezáltal elmélyültebben kell koncentrálnia az olvasottakra, hisz meglehetős bőséggel árasztja rá a szerző épületes párbeszédeit. Ahogy maga az író is megjegyzi, tapasztalatai szerint e könyv befogadása inkább a negyven feletti korosztályok számára könnyebb, nem is annyira a nyelvezet, mint az elképesztő kultúrtörténeti párhuzamok miatt, melyekre a „régi világ emberei” mintha fogékonyabbak lennének, mint a klipeken és sms-eken felnőtt nemzedékek...: „Az én szándékom szigorúan, sakkjátszmaszerű precizitással megszerkesztett, erős racionalitással megírt munka létrehozása volt, amelyben arra valók a humoros vagy irodalmi elemek, a meglepő vagy felháborító események, hogy segítsék az olvasót az amúgy elég nehéz szöveg feldolgozásában.”

Ehhez a könyvhöz valóban idő kell, helyenként türelem és visszalapozások, de nyugodtan mondhatjuk, megéri a fáradságot a többszöri nekirugaszkodás – a szövegfolyam tele van absztrakt drágakövekkel, elmés feladványokkal, magyarázatokkal, melyeket a dialógus résztvevői folyton új nézőpontok fénytöréseiben mutatnak be számunkra. Már az első fejezet, a Nimfánia, tobzódik a filozófiai, metafizikai témák és alakzatok tömegében: egymás mellett Bicsérdy János, a hajdani egészségéletmód apostol, Mária jelenései, a katolikus dogmatika, a Malleus Maleficarum, Rorty és a késő amerikai posztmodern antiesszencializmusa, az ember természeti, illetve társadalmi lényegisége... – mindez egy idilli kerti vita keretein belül Bálint, Tamás és Valter, a regény „főszereplői” között. A tudós, de sosem száraz fogalmisággal operáló diskurzusok világmagyarázó érvek és ellenérvek útvesztőin át vezeti az olvasót. Hol egy egyetem a helyszín, máskor egy könyvtár, egy kávézó, aztán megint a kert, miközben megtudhatjuk, hogy Valter egyetemi előadásain belül „kényes kérdéseket” érint, „megbotránkoztat” bizonyos hallgatókat. Úgy tűnik, a modern kor utolsó normális emberei egyikeként még némi rálátással rendelkezik saját munkahelyének eszmei bázisára, amely az újságokkal, pártműhelyekkel és hasonló képződményekkel együtt a nagytőke ideológiai gyáraként funkcionál, s az adott rendszer igazságaiba vetett hite „a maga bárgyú mantráival, nemsemlegessé kasztrált gender-szektájával, pénisz-féltékeny hisztero-feminizmusával, család- és közösségtagadó individualitás-fétisével és a többi kényelmessé simított agresszió-terepével nem egyéb, mint a globális kapitalizmus intakt érték-artikulációja”.

A Feltámadt a nagy Pán szerzője, megannyi metafizikai kalandozás és jövőtől aggódó jogos félelme miatt, talán azért is igyekszik életre kelteni a kecskelábú istenséget, hogy ne szakadjunk el végérvényesen emberi természetünktől. Ezért is teszi fel a maga kérdéseit, melyek a könyv legfontosabb témakörét járják körül: „Vajon nem annak az útnak a kezdetét jelöli ki Pán halála, amely úton egyre többet adunk föl a valóságból, hogy végül eljutva a mához és a formálódó holnaphoz, megérkezzünk a virtuális világba, ahol a valóság végképp kikerült a vonatkoztatási rendszereink közül?”

 

Rácz András: Feltámadt a nagy Pán, Méry Ratio, Budapest, 2023, 197 oldal