Novelláira és általában írásművészetére gyakran jellemző a szürreális abszurd, és vele együtt a horror, a pszichotikusba hajló elemek alkalmazása. Hinné-e, hogy maradhat az olvasóban egy kis kétely: vajon ez a Gáspár mikor beszél valóban komolyan...?

,,...az igazat mondd, ne csak a valódit" – írta József Attila Thomas Mann üdvözlése című versében. Ennél jobban ezt én sem tudom megfogalmazni. Néha a valóság tűnik komolytalannak, a szürreális abszurd meg igaznak. De a történeteim végén azért szerintem nem marad kétség az olvasóban, helyükre kerülnek a dolgok.

Szintén meghatározóak a mindennapi életből vett és a visszaemlékezéseken alapuló történetek. Önnél mi dönti el, mikor lesz ezekből tárca, mikor válik novellává?

Nehéz a felelet, bár legtöbbször már az elején kiderül: konkrétan a tárcát sokszor megrendelésre, tudatosan írom,

novellát is lehet ugyan megrendelésre írni – volt erre példa –, de úgy sokkal nehezebb.

Nyilván, ha személyes az emlék, és ezt az emléket vagy eseményt az ember még nem tudja három lépés távolságból nézni, akkor inkább tárca lesz belőle, de az ellenkezőre is volt már példa.

Melyik világban érzi magát jobban – a gyakran ábrázolt ifjúkor idején, a szabad, Kádár-korszak emlékektől ragyogó elnyomatásában –, vagy ebben a mostani, háborúkkal és egyéb zűrökkel terhelt világban?

Az ifjúkorra visszaemlékezni mindig nosztalgikus állapot, hiszen az ember akkor volt ereje teljében, akkor volt szerelmes, akkor születtek a gyerekei. Ugyanakkor az ifjúság – és az enyém is valami ehhez hasonló állapot volt –, gyakran bizonytalanságoktól, félelmektől terhes, az ember sokszor nem tudja, merre induljon, és azt meg végképp nem, hogy hová is érkezik. Ráadásul a Kádár-kor vége sem volt mindig olyan ,,langyos diktatúra", az ember gyakran megégethette magát, például ha nem vett ünneplőt november hetedikén, vagy nyilvános helyen dehonesztáló megjegyzést tett a pártra. Ma természetesen vannak más, időskori félelmeim, de ezeket többnyire derűvel szemlélem.

Gáspár Ferenc új prózakötete novellákon kívül egy kisregényt is kínál olvasóinak 

 

Láthatóan Önre is hatott a mesterséges intelligencia, több novellájában is megjelennek ilyen motívumok. Milyennek találja az emberiség további kilátásait, Ön szerint mit fognak nemzedéke és szerettei még megélni e változásokból?

Annak idején mindennapjainkat a szocialista rendszer nehezítette, most meg a gátlástalan ,,globálkapitalizmus".

Erre még rárakódik az AI, vagy, ha jobban tetszik, MI, és senki sem tudja, mi sül ki ebből. Az biztos, hogy igazi, régi értelemben vett közösségek ma már nincsenek, még faluhelyen sem, pedig ott jobban összejárnak, jobban ismerik egymást az emberek. Akinek viszont gyerekei és unokái vannak, mint nekem, annak muszáj optimistának lenni...

Miért lett ilyen borongós az új könyv címe? Hiszen ez is tele van könnyed-humoros betétekkel, vajon írói énje „másik oldalából” került bele több?

A Fekete pálya helyett lehetett volna Hullámvasút a kötet címe, mivel tényleg egy humoros tárcával indul, hogy aztán azt mindjárt egy egészen durva, szinte horrorisztikus novella kövesse, majd megint vidám jön, és megint drámai, és így tovább. A mi életünk is ilyen itt, a Kárpát-medencében már több mint ezer éve, hol felívelő, hol meg zuhanó állapot, és a közelmúlt, a XX. század különösen ilyen volt. De végtére is itt vagyunk még mindig,

minden elnyomót és minden háborút túléltünk, és ez a lényeg.

Hogy kerül egy teljes kisregény a Fekete pálya végére – van-e valamilyen funkciója, egy addigi témát bont-e tovább egy visszaemlékező, önéletrajzi írás keretein belül, vagy egyéb okokból?

Az Ítélet című kisregény sűrítve hordozza a kötet hullámvasút jellegét, hiszen két történetet gyúrtam össze benne: egy középkori és egy ötvenhatos forradalom utáni történetet, amely egy börtöncellában játszódik. Míg a középkoriban tágas a tér, a helyszín a mai Buda és Óbuda hajdani területe, az egykor itt található falvak és a budai Vár, addig a ma ,,hősei" be vannak szorítva a cella néhány négyzetméternyi területére. Innen pedig csak a fantázia és a meseszövés segítségével lehet kirepülni... A középkori történet – amit lehet, hogy csak álmodik a jelenkori sztori egyik szereplője –, jól végződik, a közelmúltbeli, az ötvenhatos végét viszont nem tudhatjuk. Rajtunk, magyarokon gyakran csak a csoda segíthet, de néha – mint Wass Albert Hagyaték című regényében –, a csoda megtörténik.