– Számos verseskönyve mellett hogyan született meg a Kafka bukósisakja...?

Sok évvel ezelőtt publikáltam egy hasonló kötetet, Mentés másképpen címmel. Ki akartam lépni a költőszerepből, és meg akartam mutatni az objektivitásnak szánt álarc mögötti magamat. Több személyességet vittem a jegyzeteimbe, mint általában a verseimbe. Alighanem ugyanez a késztetés működött bennem a Kafka bukósisakja összeállításakor is.

– Különbözik-e, s milyen szempontból a korábbi prózakötetétől?

Ez a kötet valószínűleg hasonlít is, de különbözik is a korábbi prózakötetemtől. Szerkesztetlenebb, mint az volt, mintha ezúttal beteljesíteném annak a munkacímét: Tűk a szénakazalban. Napló, de mellőzi az időrendiséget, konkrét időpontok csak elvétve szerepelnek benne, inkább csak annyi, hogy „ma”, „tegnap”, „nemrég”, ami egy örök jelenben bízó ember szemléletmódja. A naplójegyzetek szerintem nem is annyira a mindennapjaim történéseibe engednek bepillantást, hanem abba, ahogy én látom a világot, legalábbis azt a részét, amellyel találkozom, amely mutatja magát, számít a figyelmemre. Ezek lehetnek álmok is, különös összekapcsolódások dolgok, események között, műalkotások, váratlan megrendüléseim, játékok a nyelvvel és hasonló dolgok. Van közöttük novellának tekinthető írás, esszé, és egészen rövid szöveg, nevezhetjük akár forgácsnak is.

– Voltak-e előképei, mintái... – szerzők a hazai vagy a világirodalomból, esetleg más műfajokból?

Általában véve nagyon vonzódom a naplókhoz,

boldogan veszek bele Illyés Gyula, Márai Sándor, Karinthy Ferenc, Lázár Ervin naplóiba. Ami a Kafka bukósisakját illeti, az Európa Kiadó valahai Mérleg sorozatának két darabja volt a legfőbb ösztönzője, Cioran: Füzetek (1957 – 1972) és Canetti: Feljegyzések című kötete. Ezek szinte mindig a kezem ügyében vannak, varázslatos erejű műveknek tartom őket, világlátásuk mélyen megérint, észrevételeik felvillanyoznak, szüntelen hatnak rám még akkor is, amikor be vannak csukva. Ezeknek a könyveknek az erőterében próbáltam én is valami hasonlót létrehozni.

– A Kafka bukósisakját műhelynaplónak, személyes feljegyzéseknek vagy kifejezetten az olvasóközönségnek szánta?

A naplóírás, ha magas polcra tesszük, az eltűnő idővel való harc eszközeként is felfogható,

de lehet egészen primer szükséglet is, az „én felmagasztalása”, illetve tekinthetjük éppenséggel az írói készségek karbantartására való eszköznek is. Hogy az enyém műhelynapló lenne? Ez egészen találó műfaji meghatározás, de a könyv sok részlete azért kibújik ez alól. Mindenkori szellemi, érzelmi állapotom, kapcsolódásaim lenyomata is. Amikor a feljegyzések születtek, különböző digitális felületeken egy részüket publikáltam, tehát már akkor is olvasóknak szántam őket, mivel arra gondoltam, elég érdekesek és egyediek ahhoz, hogy megszólítsanak másokat.

– A költői pálya indulása óta készít ilyen jellegű prózákat? Milyen gyakorisággal jegyzetel, és melyikből van több, versekből vagy az egyéb írásokból?

A naplóírás nálam gyakorlatilag egyszerre jelentkezett a versek írásával, de hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kötetté formáljam a feljegyzéseimet. A Mentés másképpen, ha jól emlékszem, 2005 utolsó előtti napján jelent meg. Amúgy szinte mindig jegyzetelek, gyűjtögetek, ami elég fárasztó dolog, néha megmosolyogtat engem is, de nem tudok elszakadni ettől a késztetéstől.

– Érdekelnének a műfaji átmenetek... Miben látja a különbséget saját prózai és költői világaiban...? Egyéb, „igazi” novellák, regények is rejtőznek-e még a fiókban vagy tervei között?

Költői világom valószínűleg elég sajátos, gyakran úgy tekintek magamra, mint egy prózaíróra, aki érthetetlen módon versekbe gyúrja, tömöríti azt, amit megírhatna prózaként is. Irigylem is azokat a lírai költőket, akik „cselekmény” nélküli verseket tudnak írni, nekem ez csak nagyon ritkán sikerül. Amennyiben van hasonlóság a költeményekben való megszólalásom és a prózai írásaim között, annak feltehetően ez az oka. Szeretnék több prózát írni, de lelkialkatomnak a vers sokkal jobban megfelel.

A vers gyorsan megszületik, a szerző azonnal érzi, hogy valamit létrehozott.

A próza nagyobb türelmet, fegyelmezettséget igényel, egyikből sem állok túl jól, de azért bizakodom, hogy nem dobom be idő előtt a törülközőt.

– Legújabb verseskötete, a Töredék Yoricknak, utalhat Tandorira? Beszélne a könyv szerkezetéről, koncepcióiról?

Igen, nyilvánvaló az utalás Tandori korszakos jelentőségű kötetére. Az utalás azonban nem több, mint egy pillantás felfelé, egy költészeti csúcsra. Yorick messze van Hamlettől, de sok közük van egymáshoz. A verseskötet a legutóbbi, a Nulladik nap óta született versek újabb darabjaiból állt össze, a korábbiak még várják, hogy megjelenjenek. Így előállt egy furcsaság, hiszen a 2021–2022 közötti időszak darabjai visszavisznek majd egy komorabb, sötétebb világba, de ennyi játék belefér az én történetembe is. Ráadásul csaknem egy újabb kötetnyi vers is született a Töredék Yoricknak óta. Talán

már a Yorick-kötet is egy oldottabb, személyesebb hangot intonál,

de az azóta íródott verseim mindenképpen. Egy szerelem működik bennem, éltet, ösztökél, hogy megírjam. És hasonló működik a feleségemben is, Kégl Ildikóban, akivel épp a napokban állítottunk össze egy kéziratot az egymáshoz írt, egymás által inspirált verseinkből – izgalmas lírai párbeszéd formájában. Jövő tavaszra ígérte a kiadó a megjelenést.

– A beszélgetés végén, Önt idézve, azért még megkérdezném, hogy... „Hol vannak az írók, és hol / van a hozzájuk vezető éjszaka?”

Az írók itt vannak a szemünk előtt, de nem látjuk őket elég tisztán és világosan, ezért keressük azt az ösvényt, amely valahogy közelebb visz hozzájuk. És mindenképpen kanyargós legyen az ösvény, titokzatos, és feltétlenül éjszaka legyen az odatalálás napszakja, hiszen akkor az írónak és a látogatónak mesterséges fényre van szüksége, hogy lássák és értsék egymást.