Elhunyt kilencvenhét évesen Bodosi György költő, író, polgári nevén Dr. Józsa Tivadar, Pécsely és környékének legendás körorvosa. Tavaly augusztusban, utolsó látogatásunkkor úgy folyt köztünk a beszélgetés, mint mindig ötvenöt éven át. Úgy indult első mondata is mint mindig, kis csend után, mint egy lefojtott, hirtelen robbanás, s aztán folytatta kifogyhatatlan energiával, hol darabosan, hol elkapottan, szótagtolulásosan. Szép, enyhe Veszprém megyei hangzással, mint szeretett pátriájának őshonos lakói. Eljövet még egy új könyvvel is megajándékozta feleségemet, Ikát, közös barátunk, Batár Attila építész albumával, Párizs rejtett kis tereiről, varázsuk titkairól.

Pedig Tivadar budapestinek született – se nem pécselyinek, se nem párizsinak. Székely apától, s annak hadifogságból, Emiliából hozott olasz feleségétől. De pécselyi lett, szellemében magyar és világpolgár, pontosabban félig digó, ahogy Illyés Gyula évődött vele olykor kedvesen. Övé lett Berzsenyi és övé lett Dante is.

Most, hogy ezeket az utolsó mondatokat fésülöm át Józsa Tivadarról, temetése másnapján, az ablakot kinyitva fekete rigókat hallok énekelni, az elsőket idén. Illik ez az ő halhatatlansághitéhez és természetszeretetéhez. Így szólal meg egyik kis remekében, a Pittypalattyban:

Madár járt itt, dalolt nekem. Azóta
Szívemnek nem lesz soha nyugta.

Add azt, amit az egyik pitypalatty
Ígér a másiknak. Mást ne adj!

Lelkembe visszatérő szó maradj!
Ha el kell válnunk, el akkor se hagyj!

Versemben csengő-bongó rím maradj!
Lelkemben visszatérő szó maradj.

Add azt, amit az egyik pitypalatty
Ígér a másiknak. Mást ne adj!

Tivadar költő volt már, mielőtt elvégezte az orvosi egyetemet, de csak próza jelent meg tőle, a Válaszban, Berzsenyiről és Széchenyiről. A társadalomtudományokkal a Bibó István vezette Teleki Pál Kutató Intézetben ismerkedett meg, olyan barátok közt, mint Jónás Pál, Kemény István vagy Major Jenő. Friss diplomásként a „népi demokrácia” a veszprémi kórházba rendelte, majd Pécselyre körorvosnak – mint utóbb mondta, szerencséjére, mert ha Budapesten marad, könnyen a recski munkatáborban vagy börtönben köthetett volna ki ő is, mint annyi tanult társa a „népiek” s a háborús ellenállás demokrata köréből.

Farkas Ádám: A JEL  (Fotó: Farkas Ádám)

Pécselyen az első orvoslakásban nincsen csapvíz, ő maga kezdetben biciklin járja kilencfalvas körzetét, télen ló vontatta szánon vagy sílécen. Felesége, Panni a védőnő, és sorra születik három gyermekük a nehéz kezdet éveiben. Csakhogy Pécsely nem pusztán az élet alapozásának mostoha színhelye lett Józsáéknak, hanem egyre többet kínáló ajándék is. Aszófő mögött néhány kilométerre, a Balaton-felvidék szőlőhegyeinek tágas ölelésében, Pécsely Magyarország egyik legszebb községe, erős középparasztsággal és kisnemességgel századok óta. A medence és a lankák, ahol a falu terül el mint bőségkosár, a művelés csodája lett sok ezer év alatt. Zádorvár romja tekint le reá, és körben a medencén kívül az orvosi körzet közelebbi falvaira. Ott van Vászoly, Barnag és Tótvázsony, távolabb Balatonszőlős, délnyugatra a három Dörgicse meg Akali. Ajándék e táj, és ajándék a falusiak szeretete a gondoskodó orvos párnak.

A bicikliről aztán kismotorra nyergel át a körorvos, aztán pedig Warszawán, majd Trabanton, majd bogárhátú Volkswagenen járja falvait. Pécselyen bevezetik a vizet, rendelő és orvoslakás épül. S ezenközben lesz forradalom – Tivadar a forradalmi tanács tagja. 1959-ben pedig megkezdődik a magyar parasztság Kádár János-i megtörése és szétverése. Lesz termelőszövetkezet, lesznek gépek – a munkaképes családtagok java, különösen a fiatalok, föld és munka nélkül maradnak, s a városokba menekülnek. A nemrég kilencszáz lelkes gazdag faluban, ahogy Bodosi György írja majd meg klasszikussá lett faluszociográfiái egyikében, 1967-ben egyetlen gyermek sem születik. Erről ekkor még csak az orra alatt dörmöghet Tivadar, magának, „deklasszált” falubeli barátainak, s az elszegényedő gazdasarjaknak. Meg persze atyai mentorának, Illyés Gyulának, Tihanyban. Ekkoriban, ha Illyés, Kodolányi János vagy Fekete Gyula félreveri a harangot a magyarok önfelszámoló fogyása, a falvak pusztulása felett, a kádári pártvezetés rájuk ugrasztja Faragó Vilmost, Antal Gábort vagy E. Fehér Pált s a többi „magánszorgalmú kutyát”, Illyés klasszikus verscíme szerint. Ők és számtalan társuk aztán a napilapok cikksorozataiban és vezércikkeiben cáfolják és alázzák meg ilyenkor ezeket a sajnálatosan elmaradott népi írókat – hiszen amúgy is az ő eszméik keltették ki az 1956-os „ellenforradalmat”, amint azt az 1959-es MSZMP-párthatározat kőbe véste.

Tehát megkezdődik, halad és beteljesül ez a nemzeti tragédia, az önálló földműves parasztság felszámolása és proletárrá süllyesztése – de közben Pécselyen és környékén, e gyilkos történelmi jelenetsor felett, s annak ellenében, mindent beleng a pannon termékenység és derű időtlensége. A kőkerítésekben, a szőlők dűlőin, az épületeken, szerszámokon és a tárgyakon mindenütt ott az évszázadok kultúrájának lenyomata az anyagokban, a formában, a mintákban. A létezés rendjének redői az arcokban és a szokásokban. Régi történetek a bútorok csorbulásaiban. Józsa Tivadar minden ízében megismeri, átéli és sajátjaként szereti meg ezt a világot és embereit. Megérti, és versek és prózai művek sorában írja meg a megmaradás hitét és kultúráját. Átérzi Tamási Áron nevezetes létparancsát, hogy a világban otthon kell lennünk valahol – beleszeret Pécselybe és a Balaton-felvidékbe, és soha többé nem akarja elhagyni ezt a választott kishazát. Mert tudja, székely és talján, etruszk ösztönével: a maradók lesznek azok, akik megmaradnak.

Persze maradni azért is tudott Józsa Tivadar, mert szellemileg is a legjobb helyre vetette őt a sorsa. Amikor visszatért az írósághoz, az ötvenes évek végén, a Tihany–Sajkod–Balatonfüred háromszög Magyarország egyik szellemi központja lett. Ide húzódtak vissza a Rákosi-, majd a Kádár-terror nyomasztó budapesti légköréből a „tihanyi fejedelmek”: Tivadarnak tizenöt-húsz percnyit kellett motoroznia-autóznia, hogy megérkezzen Borsos Miklós vagy Passuth László házához a Diósba, Németh Lászlóhoz Sajkodba, Illyés Gyulához a Kopaszhegyre. Vagy Balatonfüredre a Lipták-házba, ahol mindig felbukkant szálló- vagy uzsonnavendégként író vagy művész, és be-betértek a szívkórház kultúrakedvelő orvosai. Ez a tápláló szellemiség és Pécsely sokrétű világa aztán olyan könyvekben találja meg közös foglalatát, mint a Völgyvallatás és az Illyés Gyula Tihanyban.

A történet akkor kezdődött, amikor egy délelőtt Józsa Tivadar puffogó kétüteműjén érkezve, motoros overallban zavarta meg a kerítést festő Illyés nyugalmát. A szereplők szerint így zajlott le a nevezetes párbeszéd, miközben Józsa egy borítékot nyújtott át a mesternek. Illyés: Távirat? Józsa: Vers. Illyést ritka szerencsés pillanatban találta meg, mert az azon nyomban leült a teraszon, és olvasni kezdte Józsa műveinek paksamétáját. A jég akkor tört meg, amikor Illyés intett neki: Üljön le.

Eztán majd két évtizeden át járta Illyés Józsával, annak autóján a Balatonfelvidéket, a romló falvakat, a műhelyeket és portákat, gyalog a dűlőket, a szőlőket és présházakat, beszélgetni, és a levetett kultúra évezredek formálta s hasztalanként félredobott tárgyait menteni a pusztulásból. A költőnevet is Illyés javasolta neki: a Bodosit, a Józsák nemesi előnevét. Illyés ekkoriban karácsonyig maradt Tihanyban, és érkezett vissza Budáról már kora tavasszal. Ő mutatta be Józsát a többi tihanyi főrendnek is. Józsa Tivadar ettől fogva a reneszánsz és a modern szobrászatról Borsos Miklóssal beszélgethetett, a kertészet rejtelmeiről Borsosné Kéry Ilonával, Itália történetéről Passuth Lászlóval, tudományról és modernitásról Németh Lászlóval. S aztán következtek beszélgető- és barangolótársnak a fiatalabb nemzedékek: Németh László tudós lányai: Magda, Judit és Ágnes, Passuth művészettörténész lánya (később Kemény István szociológus felesége), Krisztina, és jómagunk: művészettörténész feleségem meg én. De nekünk már Tivadar gyermekei, Judit, Gyuri és Gabri is jó barátaink lesznek. Majd a füredi Tamás-hegyen egy régi présházat építtet át magának az idősödő Déry Tibor, és ettől fogva neki és Böbének is szíves kalauza lesz a varázsos Balaton-felvidéken a pécselyi orvos-költő.

E társaság idősebb, válogatott tagjait évente egyszer pinceszeren látja vendégül Pécselyen a Józsa család, vagyis újborkóstoló vacsorán a szőlőhegyi présháznál. Ez is része mindennapos beavatásuknak a Balaton-felvidék ősi kultúrájába. Így élt tovább a pannon szellem e barátságok szövedékében, és születő művekben is. Ez a szellem érinti meg aztán azokat a nemzedéktársaimat, akik a hetvenes évektől nagy rajzásban népesítenek be és korszerűsítenek öreg parasztházakat és pincéket, művelni kezdenek kertet és szőlőt a Balaton-felvidék falvaiban, Paloznaktól Kővágóörsig, Györöktől Csopakig.

*****

A pécselyi őslakosok 1990-es reményét a helyben újrakezdésre voltaképpen meghiúsította a rendszerváltozás felemás kárpótlási törvénye és a tőkehiány. Elveszett az esély, hogy Magyarországon egy finn, dán, svájci vagy akár osztrák paraszti réteg életerős gazdaságokat építve megújítsa a magyar falvak életét. Elveszett a harmincas évek Kertmagyarország gondolatának esélye a munkaigényes, magas színvonalú növényi kultúrák általános elterjedésére. A kárpótlási törvényben az Alkotmánybíróság kaput nyitott a spekulációnak, a vadnyugati bankszektor és a lehetetlenül magas kamat pedig, egy-egy kormányzati hitelakciótól eltekintve, húsz évre bezárta a kölcsönfelvétel lehetőségét az egyszerű ember előtt. 2010-re Magyarország ismét, úgyszólván, a nagygéppel művelhető táblák országa lett.

Józsa Tivadar nyugdíjba vonulván kiköltözött az orvoslakásból, és megvásárolta egy egykoron módos gazdálkodó portáját. Jó negyedszázaddal ajándékozta még meg az élet, hogy írjon, gondolkodjon Pécselyről, a maga életéről, s gondoskodjon leszármazottairól. A porta gazdasági helyiségében kis múzeumot rendez be gyűjteményéből, a patakvölgy – amint én neveztem el Tivadar egyetértésével, a lapály – felforgatott földjéből kikerült leletekből. Még a hetvenes években a téesz a szőleit a völgybe telepítette, mert nem volt gépe a domboldalak megművelésére. Tivadar ott járt a mélyszántást kezdő gép nyomában nap mint nap, és leste, sok ezer év tárgyainak és eszközeinek töredékeit hogyan forgatja tekintete elé az éles ekekés. A legszebbek múzeumba kerültek – például tőle származott át Balácapuszta kőtárába egy kis római házi oltár istenfigurája is. Hiszen tíz-tizenöt kilométernyire van innen Baláca, és negyven kilométerre innen lehetett Seuso, a visszavonult római főhivatalnok birtoka, ahonnan aztán a világraszóló arany és ezüst kincsegyüttes került elő.

Portája udvarán Tivadar oszlopszobrokat rakott fel Pécsely régi kultúrájának köveiből – egy-egy kis őrlőkő karikája adott karaktert a többi egykoron hasznos vagy éppen csak szép, egymásra rakódó kőtöredéknek. Amikor 2016 körül, felesége halála után, már túl a kilencvenen, egyre világosabb lett előtte, hogy egymaga nem élhet a nagy portán, s Gabriella lányához kell költöznie Almádiba, összeszövetkezett Farkas Ádám szobrász barátunkkal, aki maga is pécselyi présháztulajdonos lett. Ádám, a falu támogatásával, környékbeli bányákból gyarapítva Tivadar köveit, és továbbgondolva az ő alkotó szándékát és kompozíciós ötletét, szobrot emelt Pécsely határára 2017-ben.

Ha Pécselyre Aszófő felől érkezünk autóval, az utolsó emelkedő buckáján balra fordul velünk az út, sík egyenesbe. Szélesedő térséggel fogad itt bennünket balról a falu, és kis emelkedésen látjuk meg Ádám kőtömbökből álló emlékművét. Mérete, a helyhez illőn, visszafogott – erejét a gondolat és a megvalósítás monumentalitása adja. A rendezett lapok és tömbök tetején Józsa Tivadar egyik kis malomköve, élére állítva: a földünknek áldást hozó örök napkorong. A szobor előtt a fűben sima kőlap fekszik, belevésve a mű nem mindennapos címe:

„JEL. A PÉCSELYI VÖLGYTEKNŐBEN HÉT ÉVEZRED ÓTA ÉLT PARASZTSÁG EMLÉKEZETÉRE”.

Költő jellegzetes címadása ez? Igen, ha a költészet gondolat. És ha a gondolatban egy élet, életek tapasztalata szólal meg. Ezúttal Bodosi György és Farkas Ádám megfogalmazásában.

Az emlékmű nem mindennapos címe  (Fotó: Farkas Ádám)

A romantikában és az 1930-as években gyökerező nosztalgia ez? Nem, egy ma világméretűvé lett veszteségnek, a bolygó tragédiájának sokkal mélyebb felismerése – és mégis, életadó hétezer éves kultúránk ünneplése. Ünnepeljük és gyászoljuk az érzékek és a kéz intelligenciáját, amelyet a földműves, állattenyésztő, kézműves és mesterember vitt tökélyre. Ünnepeljük és gyászoljuk a kultúrát, amelynek élő kapcsolata volt a létezőkkel és a természettel, anyaggal és formával, szerette a munkát, és tudott dolgozni.

Ha az emlékezet felejt, a nyelv őrzi a múltat, s annak lényegi tudását. Az angol nyelvben a gazdálkodó egyik archaikus ízű, de élő neve a husbandman. Aki gondoskodó, szerelmes férjként tekint a megművelt, művelendő világra, nem vállalkozóként.

*****

Illik e hétezer év és Berzsenyi Dániel örököséhez, Bodosi Györgyhöz, hogy élete utolsó termékeny negyedszázadában írt versciklust ilyen címmel is: Borokról-gazdákról savankás versekben – s mondhatom, hogy köztük nemcsak savankás és fanyar, de szép testű, erős, lassan tüzesedő, finom verseket is szőlőről, présekről, borokról, életszerelemről.

Illyés támogatásával jelenhetett meg az ismeretlen falusi orvos első verskötete, Az öröm szavai, a Szépirodalmi Könyvkiadónál Domokos Mátyás gondozásában, 1964-ben. Aztán 1968-ban az egészen más karakterű második kötet, a Kő, kerék, víz, melynek megjelenését Weöres Sándor pártolta erősen. Aztán jött a többi könyv – nem egyet én mutattam be műsoros esten, amint Bodosi is írt értő méltatásokat könyveimről. Két további költő-patrónusa az én dédapám pátriájából jött: a nemesgulácsi származású Keresztury Dezső, és a pannon múzsa figyelő, nagylelkű tapolcai őrlángja, Németh István Péter. Különös szeretettel támogatta Bodosi György pályáját Balatonfüred és polgármestere, Bóka István, és országosan ismert kultúraszervezője, Cserép László. Ő volt a költő egyik búcsúztatója is a február 25-i temetésen, Pécselyen.

A Magyar Szemlében könyvre való Bodosi-szociográfiát, a műfaj kimagasló darabjait jelentettük meg a kilencvenes években Pécsely és életformája fentebb vázolt dicsőségéről és hanyatlásáról. De írt szerzőnk úti jegyzeteket és családtörténetet olasz rokonságáról is, írt vérbő és sztoikus antik komédiautánzatokat, egyik utolsó műve pedig passiójáték Sienai Szent Katalin életéről.

Költő távozott el közülünk, itt hagyta nekünk üzeneteit. Legfőképpen verseit – például egy hajdani borissza költőről: Hála a dalnak (Po-csüi emlékére)

A Sárga folyón Po-csüi
csónakjából nézi a holdat.
Iszogat közben és dalolgat.
Az ár őt fölfelé viszi,
egész a csúcsig – azt hiszi.
Po-csüi iszik és dalolgat,
mind mélyebben nézi a holdat,
kihajol s a víz elnyeli.

Ám hála a dalnak, a bornak,
S a holdnak is: él. Tölts neki.
Igyál vele. Ragad a csónak.
Ragyog a hold. Nézd, ints neki.
Igyál! Így őrzöd, hála a dalnak,
bornak, holdlánynak, csillagoknak,
örökké úszik az a csónak,
melyben Po-csüi ül. Iszik –
úszik. A lét vizén dalolgat.

Aztán arról, hogyan él egymásban ember és táj: A kedves földjén

A kedves földjét járom. Lábamat
mintha rátenném. Furcsa gondolat!
Tényleg testét taposnám? Félek és
vágyok benne gázolni. Remegés,
forróság önt el. Tiszta meztelen
alszik a tél s a hegy csöndjében, fenn:
Bujaság nélkül, mégis gödreit,
dombjait bátran megmutatva mind.

Nem nézem tovább! És mégis, hiszen
nem úgy figyelem. Megvallom: Igen!
Miatta bolygok e gyümölcstelen
fák közt, s bódulok szinte részegen
e kerttől, melynek nincs már illata.
köt dolgok és lények hű kapcsolata.
megyek s búcsúm éppúgy fáj, mint vele.
Köd hull rá. Kisruhád. – Bujj csak bele.

Zárásnak pedig itt a Végül, egy prózavers – mert ennek is mestere volt Bodosi György:

Nézte az évek gyűrűit és a gyűrűző évekből font századok gyűrűit, és látta, azokon is látta a meghiúsult reményt.
Kettévágott fák, szétrobbant csillagok nyögését hallotta. Tanulva hallgatta, hogy ami volt nincs és nem is lehet tovább.
Szétrobbant derekát fájdította. Érezte kvarchomokká váló csontjainak sajgását. Előre tudva, mivé válik majd ő is.

Csak az Isten és a Világ. Az Isten. Nem, nem az Isten. Csupán a Világ. Nem, nem csupán a Világ. Ők, ők ketten együtt, az anyagban botorkáló Szellem, és a minduntalan Istenbe botló Világ.